NAGY BÁLINT VERSEI ÉS PRÓZAI ÍRÁSAI
Nagy Bálint (1914 - 1998) egy háromgyermekes parasztcsalád legfiatalabb utódaként látta meg a napvilágot. 1914. szeptember 3. – án Bakonyszentkirályon. (A falut akkor még Magyarszentkirálynak nevezték) a legendás Csesznek várának közelségében. Mindhárom fiúgyermek jeles eredménnyel végezte el az elemi iskola 6 osztályát, de csak a legidősebb (Nagy Gyula) tanulhatott tovább Pápán a Református Kollégiumban. Belőle kiváló képességű, hat nyelven beszélő lelkész, tanár, költő, műfordító lett. Sajnos 1943 – ban tüdővérzésben elhunyt. A két otthonmaradt testvér megmaradt földműves parasztnak.
Már korán elkezdett rímeket faragni, gondolatait versekbe önteni. Erről később így emlékezett meg az önéletrajzi könyvében: „Verseket már gyermekkoromban irocskáltam. Hogy miket írtam, már nemigen tudom. A Bálint fiam a padláson szedett össze a télen igen – igen régi, gyermekkori verseket…A vers magától jön, csak le kell írni. Azt mondják ez az ihlet. Ha azt mondják, lehet, hogy így van.”
Költői fejlődését 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni a gazdagon fennmaradt kéziratai alapján. Gondolatait noteszekbe, füzetekbe, lapokra leírva, haláláig megőrizve tartott, elkülönítve a családi iratoktól. A földműves munka nehéz perceiben is mindig volt nála egy darab papír, egy notesz, hogy lejegyezhesse a hirtelen eszébe jutott gondolatait. Állandóan volt benne egy belső késztetés, egy kényszer az írásra. Sokat foglalkoztatta a haza sorsa, szűkebb környezetének a Bakonynak megannyi szépsége, a történelmi múlt, az elveszett, illetve elvett ősi országrészek dolga. Természetesen nem maradhatott ki gondolataiból a szerelem sem, amely mint ahogyan minden poétánál, nála is elemi erővel jelentkezett. Szerelmi lírája életművének talán a legnagyobb részét képezi.
Fiatal levente korában még egy színdarabot is írt, „Itt hagyom a falutokat” – címmel. Életrajzi kötetében a verselésről a következőképpen emlékezik még: „Sose voltam nagyra a tudományommal, fűzfapoétának néztem magamat. De az azért tetszett, amikor fiatal koromban az Ifjúság nevű lapban megjelentek verseim. ( 1935 – 36 – ban. 1935 – ben jelentek meg versei először nyomtatásban a Tavaszi Szántás - c. parasztíró antológiában. ) Az első versem is így jelent meg, hogy beküldtem egy dalpályázatra. Országos verseny volt, első lettem. Néhány évvel később a fronton megírtam az Urivi dombok alatt – c. versemet, avval második díjat nyertem. Megvan az oklevél is 1943 – ból. Ezt a verset meg is zenésítették. Meghívtak a Zeneművészeti Főiskolára, ahol egy előadóművész adta elő, de én akkor már nem tudtam elmenni, mert újra be kellett menni katonának. A panzióban ( Bakonyszentkirályon abban a z időben a helybéli zsidó kereskedők több panziót is üzemeltettek ) nyaraló pestiek is vittek magukkal verseket föl Pestre. A panzió adta ki az első verseskötetemet is Pápán. ( Bakonyerdő volt a címe és az 1930 – 36 között írt verseiből volt egy kis füzetre való válogatás )
A versírás végigkísérte az egész életét. Verseit nagyon sokszor saját előadásában hallhatta a környéklakossága, valamint különféle rendezvényeken adtak elő műveiből. Közmegbecsülés övezte szülőfalujában, ahol véleményére mindig kíváncsiak voltak a hosszú évtizedek során.
A nagy világégés után az ő kezdeményezésére vésték rá a II. Világháborúban elesettek nevét is a református templom előtt lévő I. Világháborús emléktáblára. Az esemény akkor történt, amikor a hivatalos politika ezt nem vette jó néven.
1959 – ben a rédei református templomban elszavalta a Rédei hálaadó istentisztelet alkalmára – c. versét. Erről az esetről a Reformátusok Lapja 1980. 08. 19 – i számában a Hol van már a paraszt – c. cikkében így emlékezik meg : Nagy Bálint nemcsak krónikaíró, parasztköltő is. Az ötvenes években alábbi soraiért, pontosabban azok igazságáért Rédén vállára emelte a nép: „Nem lesz itt hit, nem lesz kálvinista,/ Mindent elsodor, szétszór a világ,/ Rügyet fakaszt új, idegen vallás, és hervadón hull le a magyar ág.”
Ezért, a templomban elhangzott költeményért a lelkészt elmarasztalta a püspöki hivatal, a járási rendőrkapitányság pedig a költőt írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Ezen kívül 3 évre eltiltották a nyilvános szerepléstől is. Valószínű, hogy az esetről valaki feljelentést tehetett, mert ezt megtudva 1960 – ban megírta a Levél egy pedagógushoz – c. általa költői levélnek nevezett válaszát. Halálával sírba vitte az illető nevét, ezt még a szűkebb családjának sem árulta el, megbocsátva az elárultatását az alábbi szavakkal: Te vagy az…haragod tüze vakítóan lobog felém, kegyetlen ujjad nyomát sorra érzem, de nekem még ez sem fáj, én még ezek után is mint embert, csak szeretni tudlak…Hogy az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom, Te se kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog életedben.”
Az 1960 – 70 – es években, Veszprém Megyében több alkalommal rendezett faluvetélkedőkön arany és ezüst oklevelekkel ismerték el művészi teljesítményét a saját versei elmondásáért. Élete legnagyobb elismerését akkor kapta, amikor Dobán élő festőművész barátja dr. Koperniczky Enyi István az akkor 75 éves Mécs László katolikus papköltőt hozta el hozzá vendégségbe 1970. február 1. – én. Sommás véleménye így hangzott a versei hallatán : Ne szerénykedjék, kedves költőtársam. Ezek a versek valóban nagyon szépek és értékesek. Valamennyi közlésre kívánkozik. Igazi természetesség rejlik minden sorában. Ritka érték ez manapság az egyszerű paraszti rétegek körében.
Élete végéig is keserű szájízzel emlékezett arról, milyen lekezelően nyilatkozott róla Kardos György, a Magvető Kiadó nagyhatalmú vezetője. Részlet a költőhöz írt válasz leveléből : Kevésbé tetszettek személyes sorsáról írott versei: fiatalon magányáról, bús sorsáról, megkönnyebbítő nagy sírásairól ír, utóbb meg elvesztett szép fiatalságát siratja. Az igazi baj azonban az, hogy mintha túlságosan ragaszkodna kedvenc magyar nótáihoz ;az a benyomásunk támad, mintha csak azt látná a világból, amit már azok is láttak és úgy, ahogy azokban van. Az igazi költő pedig attól az, hogy olyat is meglát, amit előtte senki, és úgy ahogyan csak ő lát…A fenti meggondolások miatt, őszinte sajnálatunkra, verseinek a megjelentetésére kiadónk nem vállalkozhat. Mondta ezt Kardos György annak ismeretében, hogy csak egy kis szeletét ismerhette a költő munkásságának. Életművét tanulmányozva elmondhatjuk, hogy a kiadó vezetője óriásit tévedett Nagy Bálint megítélésében, de ezt majd az olvasó eldöntheti maga is a továbbiakban.
Idős ember volt már, amikor Bakonyszentkirály és környékén elkezdődött egy értékmegőrző folyamat. A régmúlt emlékeit gyűjtötték egybe a három község lakosainak segítségével az Országos Közművelődési Központ személyes iránymutatásával. Ebben nagy érdeme volt dr. Vercseg Ilonának és Varga A. Tamásnak Budapestről. Az értékmegőrző folyamat eredményét négy kötetben örökítették meg 1984 – 1992 között Közérdekű Közösségi Kalendárium - címmel. ( Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek községek régmúlt emlékeit, jelenét, jövőjét, elképzeléseit tartalmazták a könyvek) . Mindig szívesen szervezte, gyűjtötte az anyagokat, írta a történeteit, verseit a kiadvány részére. Elnöke volt a Kalendárium Baráti Körnek is. Az 1985 – 86 – os kötet irodalmi mellékleteként megjelent a Bakony, Te szép hazám – címmel egy vékony kis verseskötet is. A címadó versben így vall szülőföldjéről : Bár lenne sorsom könnyes, alázott,/ Nem, nem mennék én innen soha sehova./ Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,/ Nem lehetnék hűtlen, soha, soha. / Karjaidban, Bakony, te szép hazám.
Ugyanebben a kötetben így vall magáról és életéről : Az első világháború vérzivataros idején születtem, a vadregényes bakonyi hegyek, erdőségek mélyén zúgó és lágy csendű ölében, ebben a kis, tiszta álmodó faluban Bakonyszentkirályon. Minden fajtám parasztszármazású volt és kálvinista…Aztán iskolába mentem, elvégeztem a református elemi iskola hat osztályát. Ez az iskola egy különleges iskola volt. Még mindig érződött rajta, hogy talán másfél évszázaddal ezelőtt is a híres pápai Református Kollégium fiókiskolája volt és abban az időben itt latin nyelvet is tanítottak. Én nagyon szerettem volna a pápai kollégium tanulója lenni, de a szüleim nem bírták a taníttatást, még a s ok kedvezmény mellett sem, amit az iskola tanulóinak adhatott…Én itthon maradtam parasztnak. Ez a foglalkozás nagyon szép volt a számomra, állandóan a pacsirtahangos gyönyörű Természet édesen zsongó ölében dolgozhattam. Szinte csodálatosan beleremegtem a Nap fölkelte és Naplemente örök szépségű játékába…Sohase voltam úgy, hogy most ráérek és verset írok. Szántás közben az ekeszarvnál sokszor le kellett állnom és írni kellett. Zsebemben állandóan hordtam egy papírdarabot és ceruzát…Aztán háborúba vittek. Mint lovas tüzér szakaszvezető ott voltam a Donkanyarnál ( Uriv, Voronyezs ) végigjártam azokat az iszonyatos, vadul sikongó, zimankós orosz hómezőket. Siralom volt benne élni, hogyan pusztultak el ezredek, zászlóaljak és ütegek…És érezni idehaza édesanyák, hitvesek, gyermekek és az egész ország zokogását, köztük az enyémekét is. Utoljára hazatértem és most itt élek csendes kis falumban Bakonyszentkirályon, mint a Váralja Termelőszövetkezet nyugdíjasa. Megjártam Amerikát is, egy innen kivándorolt gyermekkori jó barátom vendégeként. ( Ő adta ki 1936 – ban a Bakonyerdő - c. verses füzetét )
Emlékeimből élek – és elmondhatom : a sok szenvedés és megpróbáltatás után is szép volt az életem, és hogy élni továbbra is – és mindig – érdemes.
A Kalendárium mellékleteként készült róla egy videofilm is. Több TV és rádiófelvétel is készült vele pályafutása során. Az ország egész területéről, sőt külföldről is kapott köszönő, illetve verseket kérő leveleket.
Jóleső érzéssel fogadta a Bakony szülöttének Tatay Sándor írónak az Élet és Irodalom 1987. február 13. – i számában a Szentkirályi Kalendárium – c. írását. Ebben a híres prózaíró így vélekedik a parasztköltőről : Nem marad ki a költészet sem. Szentkirály öreg parasztköltője, az ismert Nagy Bálint, olyan szenvedéllyel viseli szívén szűkebb hazája sorsát, mint Veres Péter az országét. Közéleti szerepével is. Rá nem érvényes a közmondás : Senki sem próféta a saját hazájában. Ő éppen ott az.
1987. október 31. – én Siómaroson a Kossuth Művelődési Egyesület Házában parasztköltők estjére került sor, amelyen részt vett három, még szerencsére élő és alkotó parasztköltő. Pápai Lajos Siómarosról, Nádudvari Nagy János Nádudvarról, valamint Nagy Bálint Bakonyszentkirályról. Az est házigazdája Varga Csaba író volt, a találkozót pedig Tatay Sándor író vezette be.
1988. március 13. – án a Reformátusok Lapjában Köntös László a Parasztköltők – c. cikkében méltatta párhuzamosan Pápai Lajos és Nagy Bálint költészetét. Nagy Bálintról így írt : Megrendítő, ahogyan Nagy Bálint a paraszti kultúra és hagyomány elerőtlenedését, az életerők lassú elapadását egyik versében megfogalmazza : Paraszti lelkem teérted kiált, / Valahol messze, halld meg, szép fiam ! / Neked szól most a drága üzenet. / Az ősi földnek – hallod ? – lelke van. / Nem veszett el, virul paraszt – fajtád, / Édes fiam, itt minden szépre vált. / Gyere vissza fiam ! /…Hogy zeng, hogy zúg, hogy örvend a lélek - vallja a Régi zsoltár c. versében Nagy Bálint. A zsoltár nem csak letűnt nosztalgiával visszaidézett korok szép emléke, hanem ma is megtartó erő : A régi zsoltárt éneklem és hiszem, / nem veszett el, él bennem az Isten.
Nagy öröm érte 1988. augusztus 20. – án, amikor a Művelődési Minisztertől átvehette az Eredményes Munkájáért - kitüntető dicsérő oklevelet.
Két évvel később az Országos Közművelődési Központ kiadásában megjelent a Hol van már a paraszt – c. önéletrajzi könyve. A kötet előszavában dr. Vercseg Ilona szerkesztő így vall a költőről, akit tiszteletbeli édesapjaként kedvelt és szeretett : Nagy Bálint szemre ugyanolyan parasztember, mint más, úgy öltözik, lakik, dolgozik, ugyanolyan szokásrend szabja meg az életét, és mégis különbözik. Volt alkalmam őt többször is megfigyelni közössége, egy bakonyszentkirályi egyesület körében. Döntés nem születik, míg ő meg nem szólal. Ha ezt magától nem teszi, kérdő tekintetek és csend kéri őt szólásra. Szava útmutatás. Kimondja azt, amit mások csak érezni tudnak, megfogalmazni nem. Véleménye felismerés és megkönnyebbülés. Döntés. Olyan ember ő aki tudja hogy mi történik vele; akit érdekel a dolgok miértje, háttere, oka : aki megfejteni igyekszik a titkokat…
Mátyus Aliz írónő a kötet ajánlásában többek között ezt mondja róla: Meggyőződésem, hogy osztály – hovatartozástól függetlenül kevés ember van, aki életével el tud, sőt olyan irigylésre méltóan tud elszámolni, Mint Nagy Bálint. Kevés olyan ember van, akinek az életében nincsenek epizódok, abban az értelemben, hogy még egy amerikai utazás is egy látó parasztember prizmáján szűrődik át, s így a mesélő nem extrémitásokra figyelő turista, hanem a különöset is egy paraszti látásvilágba beillesztő ember.
Nagy Bálint figurája Nagy Bálint elmondásában ezeken a pontokon válik svejkivé, nem a humanista balek értelmében, hanem a minden ismeret és helyzetet a sajátjával gyúró – s ettől felejthetetlen – figurák értelmében.
1994. szeptember 20. – án a Szabad Föld hasábjain Bajor Ernő Vannak – e még parasztköltők ? – címmel megjelent cikkében így vélekedik… Végül egy levélről, amely egy parasztköltő poétapályát ismertet meg velem. ifj. Nagy Bálint írta. Abból az alkalomból, hogy szeretve tisztelt édesapja, Nagy Bálint ebben a hónapban töltötte be a nyolcvanadik évét…Írásaiból antológiák, kalendáriumok nem egyet közreadtak. Gondolkodását jelzi ez az egy strófa: Bár lenne sorsom könnyes, alázott, / Nem, nem mennék én innen soha, sehova. / Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott, /Nem lehetnék hűtlen soha, soha. / Karjaidban Bakony, te szép hazám. /…Hogy vannak korunkban formai és filozofikus újdonságot fölmutató versművészek, Igaz, de nekünk drágák, fontosak a Nagy Bálintok is.
Terjedelmes életművéből dr. Vercseg Ilona szerkesztésében 1995 áprilisában megjelent az Alkonyati séta a Bakonyban – c. 90 oldalas válogatás.
Szülőfalujában 1995. augusztus 20. – án elsőnek vehette át azt a kitüntetést, amelyet Bakonyszentkirályért sokat tett személyek részére hozott létre az Önkormányzat.
Több évtizedes fűzte dr. Koperniczky Enyi István festőművészhez, aki 1997. június 1.1 – én nagy ünnepségre készülődött Dobán a Somló oldalában lévő művész lakában. Akkor készített el barátjáról egy nagyméretű portrét. Érkezésünkkor a kedves vendég tiszteletére felvonta az árbocrúdra a nemzeti színű lobogót és megkondította a haranglábra felfüggesztett kis harangot. Őt idézve: Hazánk koszorús költője tiszteletére.
A szőlőlugasban ott állt a letakart festmény, amelynek leleplezésére dr. Vercseg Ilonát kérte fel, aki sokat tett az országban a parasztköltő munkásságának széleskörű megismertetéséért. Ezután beírtunk a vendégkönyvébe, amely többek között őrzi a már említett Mécs László katolikus papköltő meleghangú sorait is. Ezek után szakácsművészetét is felvillantva, a Somló – hegy levével megkínálva bennünket, bemutatta az alkotóházat és környékét.
Utolsó videó interjút készített vele 1997. október 31. – én Illés Ferenc a zirci Reguly Múzeum igazgatója, akinek még lelkesen beszélt a munkássága mellett a terveiről. Sajnos azonban 1998 tavaszán elkezdett gyengélkedni. Húsvét előtt kórházba került, de sajnos már ekkor előrevetítődött a tragédia szele a számára. Június 4. – én délelőtt teáját kavargatva összeesett a családi házának folyosóján. Utolsó szavai ezek voltak : Megszédültem – ezzel édesanyám odaugró kezei között örökre lehunyta a szemét. Temetése 7 – én vasárnap délután volt a bakonyszentkirályi református temetőben. Utolsó útjára messze földről eljöttek a tisztelői. Szinte kísértetiesen bekövetkezett az, amelyet Ha egyszer elmegyek – című versében előre megénekelt : Ha egyszer elmegyek, / Akácokkal szegett temetőbe, / Oda temessetek. / Borongjon szépen, susogva, fájva / Vén akácok hófehér virága. / Kicsi falum népe / Kísérjen a temetési úton/ Zsoltárt énekelve. / Mindenki jöjjön sirató – szépen /- És nyugodjon le a Nap az égen. /
Meghalt a parasztköltő. Költői életművének értékelése még várat magára, ezt immár az utókornak kell majd elvégezni. Barátai és tisztelői 1999. január 9. – én Bakonyszentkirályon létrehozták a „Bakony, Te szép Hazám” Parasztköltők Nagy Bálint Alapítványát. Céljuk az, hogy felkutassák e hazában és a határon túl élt, élő és alkotó parasztköltőket. Műveiket összegyűjtsék, megőrizzék, ismertessék, minél szélesebb körben terjesszék ezt a sajátságos műfajt, ami a népi költészet gyöngyszemének számít. Azon fognak munkálkodni, hogy egykoron az egyetemes magyar irodalmi oktatás részeként tanulhassák majd a fiatalok különféle iskolákban műveiket.
2001 – ben szülőfalujában szabadidő parkot neveztek el róla.
2001 – ben az alapítvány elkezdte parasztköltők verseinek a kiadását antológia formában. Az első kötetünk címe Paraszti Mezők Küldötte Vagyok – volt, amelyben Nagy Bálint is helyet kapott 15 versével.
2002 – ben az alapítvány kiadásában megjelent az Alkonyati séta a Bakonyban – című, válogatott verseit tartalmazó verseskötete. Ebben a könyvben a költő gazdag életművéből egy csokorra valót válogattunk össze. A válogatás legnagyobb blokkját a szerelmes versei teszik ki, amelyből az élete során elég bőséges terjedelemben énekelt.
2003 – ban az alapítvány kiadásában megjelent Szántogat a paraszt - című parasztköltő antológiában is helyt kapott 7 versével, amelyet az 5. Magyar Parasztköltészet Napján mutattunk be. Ugyanekkor avattuk a Róla elnevezett Nagy Bálint Parkot is.
2004 – ben parasztköltők szerelmes verseiből kiadtunk egy szerény válogatást Letűnt szép napok emlékére - címmel, amelyben 8 versével szintén helyet kapott.
2005 – ben Szép vagy Magyar Hazám – címmel megjelentettünk hazafias és háborús verseiből egy válogatást.
2006 – ban „Hűséget számomra örökül jussoltál” – címmel a költő fia ifj. Nagy Bálint írt Róla egy szubjektív életrajzot, amelyet a 8. Magyar Parasztköltészet Napjára jelentettünk meg.
2008. október 4. – én immár tizedik alkalommal rendeztük meg Bakonyszentkirályon a Magyar Parasztköltészet Napját. Az egész napos rendezvényen versmondó versenyen a témába vágó versekkel, valamint kulturális műsorokkal adóztunk emléküknek. Itt került bemutatásra a költő Paraszti Mezők – című válogatott vers és prózakötete. Ebben sok olyan verse jelent meg, amely eddig csak kéziratban volt olvasható. Ezen a napon avattuk fel és megkoszorúztuk a róla elnevezett Nagy Bálint Parkban felállított szerény emlékművet, amellyel Bakonyszentkirály Önkormányzata adózott a helyi parasztköltő emlékének.
Összeállította: Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
BAKONY, TE SZÉP HAZÁM
Hogy imádjalak, hogy szeresselek,
Nincs elég húr, lélek múzsafán.
Hol az ősfák dallal köszöntenek,
Fogadj fiadnak, Bakony, szép hazám!
Szűkebb hazámnak édes kebelén
Édes álomra fejem hajtom én.
Mikor a tavasz ontja illatát,
Fakad a rügy, kíséri lágy zsongás,
Ezer madár zengeti szép dalát,
Édesen cseng a patak – csobogás,
A nagy, csodás Természet átizen,
Erdők lelke szól –pihen a szívem.
Vagy, amikor jön a nagy Hervadás,
Zúgva, mintha minden fa elmenne,
A hegyek ormán nagy a jajgatás,
Leszáll az ősz vad, tépő szelekkel,
Elnézném fájón, örökké talán
Tépett koronád, Bakony, szép hazám.
Jártam Kárpát, Alpesek tájait,
Odaát a nagy székely hegyeket,
Szedtem a havasok virágait,
Lobogni láttam a pásztortüzeket,
De egy fa se zúg oly szépen,
Mint szép Bakony – hazám sűrűjében.
Letűnt idők drága emlékeként
Ódon vár roskad vén sziklatetőn.
Bús századok zivataros egét
Hányszor látta zokogva, szenvedőn.
Most ifjak bújnak itt – csók és virág-,
Mindenem vagy, szép bakonyi világ!
Ledőlt oltárképek forrás felett,
Hol Istent imádtak pogányhiten,
Vadnak adnak most nyugvó helyet,
Ha szomjat olt csörgedező vízen.
Valaha rég, ha feljött a holdfény,
Lovát itatta itt Koppány vezér.
-Bár lenne sorsom, könnyes, alázott,
Nem, nem mennék én innen sehova.
Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,
Nem lehetnék hűtlen soha, soha.
Itt érjen el utolsó éjszakám,
Karjaidban, Bakony, te szép hazám.
Nagy Bálint
-------------------------------------------------------------------
SZABÓ SÁNDORNAK, AZ 1848 – 49 ES
SZABADSÁGHARC NEMZETŐR KAPITÁNYÁNAK EMLÉKÉRE
Amikor már nem volt merre nézzen,
Láncát csörgetve nyögött ez a nép.
Hitvány gazok torkába fojtották
A szabadság drága leheletét.
Sűrűn nőttek ki a börtön falak
S veszett minden a magyar ég alatt.
Valahonnan föltört az őserő,
Kipattant a hősi magyar szikra.
Zászlók alá új seregek jöttek,
Egy nemzet indult el hősi útra.
A hazáért! – zengett a hitvallás -
Forradalommá nőtt a szent parázs.
S akkor jött Jellasics zord hadával,
Összetörni, szétzúzni a magyart.
Egy nemzetként állt ki a hősi nép,
Hüvelyéből suhanva szállt a kard.
Bécs váráig futott az áruló,
Magasba szállt a hősi lobogó.
Ott voltál te is e hős seregben,
Erős karodban villogott a kard.
Ott voltál, ahol a vész legnagyobb volt,
Oda mentél, hol a halál arat.
Isten küldött – hívott a szent haza –
Ez a nemzet nem veszhet el soha!
S ott voltál, hol szörnyű dübörgéssel
Lezúdult vadul Világos, Arad,
Hol elpusztult a hős tizenhárom,
Gyilkos golyótól s bitófa alatt.
Ott voltál – és jaj, akkor veletek
Sírtak az összetört fegyverek.
Most itt állunk, rólad emlékezünk.
Megköszönjük a nemzet nevében:
Értünk véreztél a nagy csatákban,
Neved legyen örök dicsőségben.
Nagy Bálint
----------------------------------------------------------------------------
BAKONYI BETYÁR - LEGENDA
Irdatlan erdőség, ember alig járja,
Zordan feketéllik a Bakony világa.
Mintha kísértene itt az erdők csendje,
Betyárok tanyáznak hová szem nem lát be.
Közelükben van egy düledező csárda,
Benne vén cigánynak sír a száraz fája.
Éjszakánként jönnek kiöntni bánatuk,
Mestergerendába van vágva fokosuk.
De mire a hajnal kakasszóra ébred
Újra betyárt takar a sűrű rengeteg.
Nagy telehold ráült a hegy gerincére,
Millió égi láng csillogott az éjbe’
Veszprémi országút partján százados fák
Várták a könnybefúlt rejtelmes éjszakát.
Pár lépéssel odébb zúgott az erdőség,
Tücskök nótájukat halkan hegedülték.
Útszéli bokorban elrejtőzve, hasra,
Feküdt fokosával három haramia.
Környéken valahol nagy úri – muri volt
Hová az alispán is meghívást kapott.
Visszafelé jöttét lesték a betyárok –
Ám nem sokat vártak, lódobogás hallott.
-Fényes úri hintón nagy – gőgű uraság
Ha Isten az atyád, egy lépést se tovább!
A két haramia a kantárt markolta,
A harmadik meg az alispánt faggatta.
-Kegyelmes alispán, tisztelt uraságod
Nyomorult életed kezeinkben látod.
Szegény legényeknek nyomorgattatója,
Pandúr – kutyáknak te nagy parancsolója,
A vármegyeháznál sötét áristomban
Két haramia ül búsan, nehéz vasban,
Mert a kaszárnyában magyar voltuk nézték,
Az osztrák altisztnek fejét falba verték.
Nem öltöztek bele az idegen göncbe,
Császár haragjától bújtak az erdőbe.
Add vissza nekik a régi szabadságot
S így tovább mehetsz – ha kezed, szavad adod.
Ámde mégse hiszünk reszkető szavadnak,
Minden arcához tér az úri kutyáknak.
Rabságba visszük az egyetlen lányodat –
Kocsis, fel a bakra, induljon a fogat!
Addig a kisasszony lesz betyár – fogságban
Míg a két haramja ül az áristomban.
Sűrű erdőségnek mélységes közepén
Hová nem világít sem csillag, sem holdfény.
Borostyánnal futott nagy szikla aljába’
Van a betyároknak rideg, zord tanyája.
Ide kísérték be az alispán lányát,
Hét vármegyének a legszebb virágszálát.
Szíve hogy reszketett, - azok a szép szemek
Szomorún lesütve – hullottak a könnyek.
Vigasztalására betyárok vezére
Maga mellé vette szép, szelíd beszédre:
-Drága gyöngyvirágszál, felejtsd palotádat,
Mohából készítünk meleg, puha ágyat.
Betyárok tanyáján édes legyen álmod,
Ne sírj kis csalogány, óvjuk tisztaságod.
S hogy számodra legyen egy kis vigasztalás,
Szíved vidámítsa örökre az írás.
Betyárok emléke legyen e könyvecske,
Petőfi is járt itt, nótát írt beléje,
Mikor az alföldről hányatott Pápára,
A kálvinistáknak Kollégiumába.
Tűzlángja lobogott a barlang közepén,
Játszott a falakon, mint egy rejtelmes fény.
Betyár fekhelyektől tisztes távolságra
Moha ágyán halkan álmodott a lányka.
A betyár –legény is mind pihenni szállott,
Barlang ajtajánál csak a strázsa állott.
Álmodott a lányka, - óh, de édes álom!
Rajt maradt a szeme az egyik betyáron.
Vagy tán nem is álom… a szeme nyitva áll,
Ábrándozva figyel, az ajka csókra vár.
Ellobogott a láng, csak a parázs égett,
Hagyva maga mögött félig sötétséget.
Kínos érzelmekre ébredt fel a betyár,
Szívében szerelem hömpölygött, mint az ár.
Felé ment…a lányka karjaiba hullott
S a két szerelmes szív ébren álmodozott.
Komor, rideg csend ül a vármegyeházán,
Éjfélt kiáltja már a bakter az utcán.
Ódon falak között fény lobban egy szobán,
Levele írását végzi az alispán.
A borítékjára csak ennyi van írva:
Szentkirály környékén betyárok barlangja.
-Léptei döngenek, nyugalmát nem lelé,
Titkon, lopakodva megy a tömlöc felé.
Körül tekint, megáll, halkan szól a szava
Ahhoz, ki a tömlöc ajtaját vigyázza.
Nyikorog a tömlöc nehéz vas ajtaja,
Szabad levegő csap betyárok arcába.
Vége van a rabság nehéz idejének,
Velük az alispán szépen elbeszélget.
Átadja könnyel írt, keserves levelét,
Kezet nyújt nekik és kíván jószerencsét.
Még valamit szólna, kezével visszaint:
Egykis útra való, kétszáz pengőforint.
A betyárok minden a tűz köré ülnek
Barlang fenekében – és csendben figyelnek.
Vezérük felbont egy pecsétes kopertát
S meg, megakadozva olvassa az írást.
Jókat nevetnek, hogy esedezik sírva
Veszprém vármegyének gőgös alispánja.
Csak a lánynak szívét emészti a sírás,
Öröm is, bánat is lesz a szabadulás.
Öröm újra látni a családi házat,
Bánat felejteni csókját a betyárnak.
Mikor a telehold hegyek mögé szállott,
A lány a betyárral a fák között osont.
Meg – megálltak… mentek… vagy csak mendegéltek,
A szívük valami melegséget érzett.
Tétován kiértek erdők sűrűjéből,
Ég szelíd harmatja hullott le az égről.
Ledőltek a fűre… nyílott sok vadvirág…
Remegve sírt a csend… mennyei boldogság!
Két szív a csillagok mély titkait leste
Egymásba fonódva, egymást átölelve…
Lovak dobogása messziről hallatszott,
Utolsó fényt vetett fákra a telehold.
Lehalkult a csókok lázas lobogása,
Körülöttük sírt a szellők muzsikája.
Egy hang ütötte meg az erdei csendet,
Útszélről valaki lánynevet becézett:
Jöjj drága Ildikó, erdők lilioma,
Haza viszlek szépen magas palotádba.
Betyárok kiadnak itt az erdőszélen
Ahogy meg volt írva pecsétes levélben.
Betyár felemelte karjait a lánynak,
Fekhelyük füvéről édes illat áradt.
Kivitte az útra – teste könnyű, ringó –
S halkan elindult a fényes úri hintó.
Titokban a lányka elsírta sóhaját,
Istenem, add vissza még ezt az éjszakát!
Mért nem szabad járni a szíveknek útját,
Ó, de elhagynám én érte a palotát!
-S ment a fényes fogat, szállt erdőn, völgyön át,
Hogy soha ne lássa két boldog szív egymást.
Odvas fa tövéhez búsan leroskadott
A kőszívű betyár s könnyeket hullatott.
Nagy Bálint
-----------------------------------------------------------------------------------------
Lila orgonák Szülőházam udvarában Bakonyszentkirályon
MÁJUSI DOMBTETŐN
Álmok zenéje hull a szívemre
Amint a kicsi dombon megállok.
Ó, csodás a kék ég végtelenje,
Dalolnak a májusi virágok.
Susogó, apró kis ezüstszárnyak,
Fehér szirmok hullanak fejemre.
Fészket takarnak a kicsi ágak,
Madár sír fent lágyan énekelve.
Csodás ez az égi harmónia!
Ki vezényli az örök, nagy zenét…?
Ki emeli fel, fel a magasba-
Ki szabja meg a végét, kezdetét…?
Lágy – édesen szétterül a zsongás.
Átszellemülve szívem emelem.
Köszöntlek Élet – és új virágzás,
Köszöntlek május – forró szerelem!
Lágyan – szédítő édes borongás-
Bennem újra ifjú tüzek égnek.
Újra élek! – jöjj, jöjj szép Látomás,
Szívemmel a nagy Titkok beszélnek.
Nagy Bálint
--------------------------------------------------------------------------------
A RÉDEI HÁLAADÓ ISTENTISZTELET
ALKALMÁRA
Ünnepet ülni jöttünk ma ide,
Régen áhított drága ünnepet.
Világ ahol nem jár vad zenével,
Hol békesség szállja a szíveket.
Lehullani lelkünk úgy szeretne
Az Úr oltárának szent kövére.
De szép lesz így együtt elzokogni
Bánatunkat bús magyar ég alatt,
Örömünket, ami oly kevés,
Miről ajkunk talán nem is szólhat.
Zúgjon bennünk, zengjen ajkunkon már
Az örökszép kálvinista Zsoltár.
…S álljunk meg most az Úristen előtt-
Mit ránk hagytak őseink, van hitünk?
Napról-napra vérzünk, fogy az erőnk,
És jaj, a kárhozatnak engedünk.
Közeledik egy szörnyű, nagy dolog:
Hitünk mécsese lassan ellobog.
Nem lesz hit, nem lesz kálvinista
Mindent elsöpör; szétszór a világ.
Rügyet fakaszt új, idegen vallás-
És hervadón hull le a magyar ág.
Lassan némul köztünk az Úr szava
S gaztól virít a templom ajtaja.
Gyermekeink a világ ölében
Sátán szívektől lassan romlanak.
Lassan elvész Krisztus, a Megváltó-
Szívekből az álmok kihullanak.
Ki menti meg e gyenge lelkeket…?
Drága Isten, nyújtsd le a kezedet!
-Vagy veszni hagysz? Nem egyedül veszünk,
Velünk együtt pusztul el a nemzet.
S bármi jöhet, semmi nem pótolja
A kálvinista hitet, értelmet.
Uram, ne engedd, hiszen Te látod,
Elborítja tövis a virágot.
Amely alatt élünk, e szent eget
Zord fellegek hányszor takarták el
S az ősi szent Zsoltár hangjainál
Kálvinista had jött tűzzel, vérrel-
Hányszor védte karddal ezt a hazát
És zokogta búsan önnön jaját.
Elvették iskolánk, templomunkat
Letiporták - s kinőtt a sírhalom.
Kálvinista erőtől omlott le
A gőgös és nagy Habsburg hatalom
Mert hittek-s az Úr kezében voltak,
A szívünkben szent tüzek lobogtak.
Hányszor mondtunk erdők rejtekében,
Zúgó nádasokban halkan imát
A felzúgó Zsoltár hangjaira
Az ellen eldobta mérges nyilát.
Az ég felé emeltük fel a kart,
S lett új helyünk a magyar ég alatt.
Népem, sokat szenvedett drága nép
Kétségbe esett drága magyarok,
Jön… jön az Úr… jön a félhomályban
Lendüljenek magasba a karok.
Legyünk mindnyájan újjá teremtve
S térjünk vissza az Isten ölébe.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1959.
-----------------------------------------------------------------
A CSESZNEKI VÁR
LEGENDÁJA
Nagy Bakonyerdőnek
Vad rengetegében
Meredek hegycsúcson
Sziklák tetejében,
Ahonnan az ember
Fehérvárnak ellát,
Ködök takarják el
Komárom vén tornyát,
Bánk, Réde síkjait
Hol szépen belátni,
S szépen bontakoznak
Ki Győr vonalai,
Ormos, zord kövekből
Vár épült hajdanán,
Nagy, véres időkben
Tatárjárás után.
S török, labanc hada
Hiába döngette,
Rendületlenül állt
Csesznek erőssége.
Most romokban pihen,
Sáncai széthányva,
Pusztuló falai
A vércsék tanyája.
Féktelen dühében
Hogy többé ne lássa,
Felégette, dúlta
Osztrákok császára.
Mikor a szabadság
Szent harcát leverték:
A császárral kötött
Cári nagy szövetség.
Mikor a magyarnak
Nem volt más megírva,
Puskagolyó, avagy
Véres akasztófa.
Hát erről a várról
Elmondok most nektek,
Egy hősi szép mondát,
Egy hős történetet.
Kisalföld elesett,
Pápa vára nincs már,
Mint tenger, özönlik
A pogány muzulmán.
Hírnökök hírt hoznak:
Már Bakonyban járnak,
Aranyát elvitték
A béli apátnak.
Útjokat tűz jelzi
Amerre vonulnak.
Nyomukban halál, vér,
Pusztulnak a falvak.
Dobzódik a szultán
Minden katonája,
Készül a cseszneki
„Vidám lakomára”
-Most útjokat szegik,
ám gondolnak egyet,
nem vágnak neki
az irdatlan erdőnek.
Az irányt Tamási
S Varsány felé veszik,
Mohó harci vággyal
Mennek Keresztúrig.
A földig égetik
Ezt a kis falucskát,
Hogy még az utódok
Romjait se lássák.
Itt tábort ütöttek
A nagy rétség felett,
Vezérük Ali bég
Nagy pihenőt rendelt.
Hű janicsárjait
Maga mellé vette
S a fenyők dombjára
Őket felvezette.
Hová Csesznek vára
Oly gyönyörűn néz át, -
Király feje nem hord
Ilyen szép koronát.
-Allah szerelmére
Esküdjünk meg szépen,
Hogy a felséges vár
Lesz török kezekben.
Kiszórjuk onnan azt
A sok magyar kutyát,
Szentgyörgy haván rája
Félhold vesse árnyát.
Széles e világon
Segítségük nincsen,
Hunyadi rég halott,
Kinizsi is földben.
Utunkból elhányjuk,
Csesznek pereputtyát,
Európa félje
A szultán hatalmát.
Feljutott a vészhír
Csesznek vén várába:
Ozmánnal van tele
Keresztúr síksága.
A kiserdő felett
Szőlőárkon végig
Harc előőrseik
Szentkirályt kémlelik.
Már volt egykis csata
A „nagyberki” dombnál,
Hol György s Kováts vitéz
Véres karddal őrt áll.
Ezek szentkirályi
Falura vigyáznak,
A fejét levágták
Már három pogánynak.
/ A lelkem szárnyat ölt,
úgy elfog az öröm,
ez a Kováts nevű
vitéz az én ősöm. /
Trombiták harsognak,
Peregnek a dobok,
A vár parancsnoka
Riadót fuvatott.
Védelmi parancsát
Kiadta a népnek,
Sáncra követ hordtak
A vári vitézek.
Száz fontos köveket
Hordtak össze bőven,
Több tán ne is maradt
A „kőmosó” völgyben.
Damaszkusz kardjuk
Oly élesre fenték,
Bármily borotvának
Is oda illenék.
Aztán visszavonult
Ki – ki a helyére,
Volt ki elenyelgett
Lágy hárfa zenére,
Mit a várispánnak
Szép lánya pengetett,
Mitől vigadoztak
A vári vitézek.
Mikor a kelő Hold
Rávetette árnyát
S ezüsttel vonta be
A vár öreg falát.
Keresztúrnak síkján
A török sürög – forog,
Készülődnek nagyban
Az ágyúvontatók.
Minden janicsárja
Mint a vad, úgy ordít,
A félholdas zászló
A magasba szökik.
-S elindulnak lassan –
Mint a tenger árja -
Elvész irgalmatlan
Ki akad útjába.
Szentkirály, már lángol,
Menekül, fut a nép,
Rablás, fosztogatás
Veszi a kezdetét.
Az a néhány vitéz
Ki szentkirályt védte,
Csesznek felé vonult
Sok pogányt megölve.
Özönlik a tenger –
Csesznek alá értek,
Lesz cifra mulatság
A várbéli népnek.
A „seregkút” körül
Verték le sátrukat,
„Tarachegyre” vitték
Nehéz ágyúikat.
Két kezük nehezül
Karddal és paizzsal –
Ki birkózik meg íly
Félelmetes haddal!
Félholdas zászlajuk
Oly magasra vonták,
Szinte alig látni
Rajta a lófarkát.
Ali bég feltekint
A komor, vén várra:
Porrá lövetem szét
Húsvét hajnalára.
Útilaput küldök
Várbeli kutyáknak,
Lábaik, ha bírják
Köszegig futhatnak.
Vagy rabláncra fűzöm
Őket mind egy szálig,
Még meg se állhatnak
Konstantinápolyig.
Hánykódó tengeren
Már várják a gályák,
Vesszen a tengerbe
Lelje mind halálát.
Bánki várparancsnok
Táborgyűlést rendel
S hogy mindenki lássa
A nagy sáncra lép fel.
Hatalmas buzogányt
Emel a magasba –
Nyakunkon a veszély!
Mennydörög a szava:
Kezünkből a fegyver
Addig ki ne hulljon,
Míg rést nem szakítunk
Török koponyákon.
Várbéli vitézek,
Értsétek a rendet,
Az Isten mindenkit
Szabadnak teremtett.
Egy nemzet se léphet
A másik nyakára,
A vére follyon el
Aki azt kívánja.
Takarodjon haza
Az idegen ozmán,
Mindenki legyen úr
A saját portáján!
Minden nép a sorsát
Akként igazítsa,
Hogy hasznára váljék,
Ahogy jónak látja.
Ne támadjon egyik
A másikra haddal,
A gyengébb is éljen,
Ne vesszen el karddal!
Hogy ozmán csőcselék
Hazánk felégette,
Nem mi gyengeségünk,
A világ szégyene.
Láncra verve hajtja
A vén Európát _
Itt mi megszakítjuk
A szultán hatalmát!
Fel a küzdelemre
Hősök unokái,
Legyenek megszállva
A várnak sáncai.
A vitézek végig
Állják a falakat
S állja erős őrség
A külső kapukat.
Istenre esküszöm
Teszünk ma nagy csodát,
Itt robbantjuk szét az
Erőszak hatalmát.
Induljunk el minden,
Vár apraja, nagyja,
Utánam hős sereg
Fel hát a sáncokra!
Kőgolyók hullanak,
Nagy dörgést hallani,
Hajnal óta döngnek
A pogány ágyúi.
Amint kivehető
A tűz összpontosult,
Szakadatlan lövik
Keletről a kaput.
„Allah” ordításra
Megmozdul a sereg,
A vár egész övét
Körben támadják meg.
Állják a rohamot
A vári vitézek,
Karddal vágnak pogányt,
Szórják a köveket.
Egy helyütt a sáncon
Két török megjelent
S fejüket fent hagyva
Küldik vissza őket.
Lám, amott mi történt,
Ott egy keskeny odún
Bújnak a törökök,
A leszakadt kapun.
Ott terem a szörnyű
Erejű kapitány
S életét vesztve hull
Halomra a pogány.
-Csodálatos egy nép!
Miként tud csatázni
Ha a szabadságát
Akarják elásni.
Roham rohamra jön
Hajnaltól estélig,
Lent a sánc tövénél,
Pogányvér patakzik.
Egy végső rohamot
Maga a bég vezet,
Ordít a janicsár,
Hogy tán magyrt rettent.
-S kardot hány hirtelen,
Összefut a pogány,
A bég fejét ketté
Vágta egy buzogány.
Az ostromnak vége,
Fut, aki merre lát,
A vár környékén már
Alig látni pogányt.
Ki másnak akarta
A sírját megásni,
Most ott a sánc alatt
Nyugosznak csontjai.
Csesznek vén váráról
Ez volt a történet,
Lantom elnémítom
Eddig szólt az ének.
Nagy Bálint
---------------------------------------------------------------
SÍRNAK A RÉGI PORTÁK
Sírnak a régi paraszti porták,
A pajtákat, szekereket bontják.
Nem nyerít szép táltos az udvaron,
Nincs, ki örüljön szép magyar dalon.
Itt minden kő csak keseregni tud,
Merre visz az élet, merre az út…?
A föld hideg, a szívét elvonta,
Nem ébred többé paraszti csókra.
Elmennek a régi Föld – szeretők,
Fogy a számuk, telnek a temetők.
Ahol régen zsoltáros csend áradt,
Kósza vad zene repít ott szárnyat.
Tíz, húsz, ötven, vagy tán száz év múlva
Lesz itt paraszt ki örülni tudna
Mikor aranylik a búza – tábla,
Vagy érett gyümölcs roskad az ágra?
Utánunk nem jönnek a fiaink,
Megszakadtak itt már az útjaink.
Sírnak a régi paraszti porták,
Új törvények jöttek – és új formák.
Csákány villan rést vágnak a falon
És kész pusztaság lesz minden udvaron.
A parasztszív elnémul örökre…?
Csókkal ki hull majd a drága földre?
Nagy Bálint
------------------------------------------------------------------------
NEM SZÜLETETT KRISZTUS
Negyvenkettő karácsonyeste volt,
Puha, fehér hó mindent eltakart.
Ágyúink álltak némán kihűlve,
Mély, halálos csend ült Uriv alatt.
Bunker fenekén fagytól reszkettünk,
Néztük egymást – hazaszállt a lelkünk.
Mi, kik átéltünk véres csatákat,
Kíméletlen, zorddá vált a lelkünk –
Karácsonyesti halk áhítatban
Imádságra kulcsolódott kezünk.
Odafönt a Hold szomorú képe
Fagyos fénnyel ült a Don vizére.
Szerettünk volna mindent odahagyni,
Lemosni a gyilkot, vért kezünkről.
S hol még béke ült – magyar ég alá
Hazatérni idegen mezőkről.
Megbékélést vártunk, a Messiást
Kínos, nagy csendben néma katonák.
Egyszer csak óriási dörgés támadt,
Ezer ágyú kinyitotta torkát.
Fehér havon piros tócsa áradt,
Halál ülte meg azt az éjszakát.
Ömlött a vér… ronggyá szakadt a hús –
Karácsony volt – s nem született Krisztus.
Nagy Bálint
------------------------------------------------------------------------------------
Hatcok szünetében a Donnál. A jobboldali az Édesapám
NEM ÉN AKARTAM
Azoknak, akikre háborút hoztunk
Bocsássatok meg, nem ölni jöttem,
Ártatlanok vére rám nem tapad.
Engemet is épp így ver az Isten,
Úgy érzem, itt az ég is leszakad.
Hová mentek, hová menekültök…?
Erre minden kiégett, üszög.
Nem én gyújtottam fel a mezőkön
Az aratásra megérett kalászt.
Máshol érett a szennyes, vad ösztön,
Más viseli a rothadó koronát.
A levegő, a víz is átkozott,
Sötétbe bújt a Nap, leáldozott.
Szomorúan nézem a Don vizét,
Amint lassan, csendesen hömpölyög –
Korom – földek gránáttépte sebét -,
S aggastyán jön, életért könyörög.
És hallom a szörnyű vad ordítást:
Meg kell halnod, a te időd lejárt!
És meghalt itt, jaj, már minden élet!
Nem nyit ki a szív, nincs már szerelem.
Az Isten – napja itt már elkésett,
Kín, félelem táncol az idegen.
A gyalázat bélyege ül rajtam,
Bocsássatok meg, nem én akartam!
Nem én gyaláztalak meg asszony – népség
Állat módra – az én vérem tiszta.
Csonttá dermedt a sok fiatal szépség,
Fegyver dörrent – s hörgött az éjszaka.
Szívetekben égő rongy maradtam,
Nem én akartam, nem én akartam!
Nagy Bálint
-------------------------------------------------------------------------------------------------
BETYÁRFOGSÁGBAN
Történetünk abban az időben játszódik, amikor nagy költőnk, Petőfi Sándor a Pápai református Kollégiumban tanult, a múlt század negyvenes éveinek elején. Pápa városa a nagy bakonyi erdőség lábánál terül el. Hát egyszer úgy adódott, hogy Petőfi gyalog indult Pápáról egy kis erdei bolyongásra. Úttalan utakon, hegyeken, vizeken, szakadékokon járt, már azt se tudta jóformán, merre! Elvesztette tájékozódását. Közben beesteledett, az ősfák kísértetiesen zúgni kezdtek. Messziről, valahonnan a sziklák tetejéről, idehallott egy szerelemre vágyó óriás szarvas szerelmi hívogatása – bőgése. A sűrű erdőségben egyszer csak sötét alakok bújtak elő. Faggatni kezdték: mi járatban van, mit keres éjnek idején az erdőben, mennyi pénze van?
Petőfi elmondta, hogy ő pápai diák, egy kis bakonyi kirándulásra indult és eltévedt a rengetegben. Pénze semmi nincs, szegény diák – poéta, ami azt jelenti, hogy versírással is foglalkozik. Erre egy hirtelen mozdulattal a betyárok –mert betyárok voltak – bekötötték a szemét, pedig úgy se látott semmit. Hegyen – völgyön mentek, botorkáltak, míg elértek a Cuha – patak mellett megbúvó sziklabarlanghoz a „Kőpincéhez”. Ez a híres barlang a bakonyi betyárok tanyája volt. (Máig is láthatók a kőbe vájt fekhelyek, ülőhelyek).A barlang közepén a betyárok tüzet gyújtottak, Petőfi szemét szabaddá tették, és a tűz köré telepedtek. Nyárson sült szalonnát ettek vacsorára, mellé somlai bort ittak, amit a dobai Endrődi gróf Somló hegyén lévő borospincéjéből „fejtették” le. Az egész éjszaka Petőfi versmondásával, vigadozással telt el. A betyárok közepén már kezdett kihunyni. Petőfi még utolsó, megrendítő versét mondta el a betyároknak:
Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében…
Míg az utolsó szakaszhoz ért, a betyárok mindjobban odafigyeltek és könnyezni kezdtek…
Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám! De most már nem lehet:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.
Végighallgatták ezek a kőszívű emberek, s lelkükben összetörve, zokogva borultak a költő vállára. Odakint zúgott az erdő, bent a tűz kihunyt, és a betyárok „foglyukkal” pihenőre tértek. Másnap kora hajnalban a legöregebb betyár a „látogatást” megköszönve, húsz arany pengő forintot dugott a költő zsebébe. Kivezették az országútra, ahol a szemükben egy – egy forró könnycseppel útnak indították Pápa irányába.
Nagy Bálint
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A BAKONY FIA
Itt születtem a Bakony ölében,
Ringó erdők tenger közepében
Hol a patak csordogál csendesen,
Fenyveserdők zuhogó mélyiben.
Te vagy Bakony dúlt szívem reménye,
Szépségedtől lelkem áthevülne.
Csalogány zengi tavasz dalát,
Zord tetőkről szemem jövőbe lát.
Ó szép Bakony tekints fiadra,
Te vagy az ő imádott temploma,
Hol vén tölgyek lombjai hajlongnak,
Hűs helyül a megfáradt vándornak.
Itt érzem csak magamat szabadnak,
Gondolataim szabadon szárnyalnak.
Nem vágyom én ringó rónaságra,
Bakony keblem leghívebb hazája.
Kalandozom a bérces tetőket,
Vadvirágos suhogó erdőket.
Itt kívánok élni a vadonban,
Itt fonjak koszorút síromra.
Nagy Bálint
-------------------------------------------------------------------------------
Édesapám az alsó sorban balról a második
DAL A CUHAVÖLGYI
KŐBÁNYÁRÓL
Kéklő hegyek, erdők között
A Nap aranyba öltözött
Egy kis csapat húz át korán,
Felettük zeng a csalogány,
Hegyoldalon vonulnak át,
Érnek erdőt, érnek sziklát,
Vadkant látnak, szarvast, őzet,
Beszélgetnek, nevetgélnek.
A bánya jó messze van még,
Most járják fenyves közepét,
S ahol dalolva cseng az ér,
A kiscsapat oda leér.
Mélyből magasba föltekint –
A Nap csókolja bérceit.
Munkára forró vér hevít,
Markolja mind szerszámait.
A fúró cseng, zeng robbanás,
Nem volt még itt ily akarás!
Feszülnek az izmos karok,
Szakadnak szikladarabok.
Nóta harsan a völgy felett,
Madár nem zeng ily éneket,
A munka itt – csak ráadás,
Dalolva zeng a kalapács.
Ott fönt a szikladombon
Suhanva száll a fuvalom.
Viszi, röpíti messze át
A kőfejtők szabad dalát.
-S mint a jó gazda, magvető,
Örül a bányavezető.
Nem volt még ily bányász – csapat
A csodás, szép kék ég alatt.
Nagy Bálint
U.I. Édesapám ezt a versét akkor írta, amikor kétlaki parasztként kellett a mezőgazdasági munka mellett mást is csinálni, hogy megéljen a család. Délelőtt kőbányában, délután pedig a földeken estig.
Ifj.Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2013. 04. 13
..............................................................................................................................................................................................................................