IFJ. NAGY BÁLINT (VALENTINUS) PRÓZAI ÍRÁSAI

Tíz éves voltam ezen a felvételen

RÉGI SZÉP GYERMEKKOR

 

    Közel hat évtizedet tudhatok már a hátam mögött eddigi életemből. Ebből körülbelül 26 évig éltem szülőfalumban. Gyermekkoromat egy olyan paraszti környezetben tölthettem, aminek még ma is megvannak az egy életre szóló emlékei. Éltük a magunk életét a bakonyi hegyekkel körülzárt kis falunkban, ahol Édesapám pár hold földön gazdálkodott Édesanyámmal együtt. Az ötvenes években a paraszti munkával nem sok pénz állt a házhoz, ezért úgynevezett kétlaki életmódot folytatva, Édesapám próbált plusz bevételi forráshoz jutni. Nyáron többedmagával a Zöröghegyen átballagva, a kb. 5 kilométerre lévő Cuha völgyébe Porvacsesznekre jártak kőbányába dolgozni, délután pedig a mezőgazdasági munkával otthol folytatták késő estig. Télen mikor leesett a hó, a földeken nem volt munka. Korán reggel megetették az állatokat, aztán fejszét fogva elmentek ölfát vágni az erdőbe. Ebből volt télirevaló tüzelő is, valamint a felesleget tanácsi engedéllyel elvitték lovas kocsival Győrbe eladni. Nekünk csak teheneink voltak, a Nagybátyám intézte a fa elszállítását és eladását.

       Gondtalannak tűnő gyermekkorunkat úgy töltöttük el, hogy iskola után eljártunk a Mélyárokba cowboyozni (mi úgy hívtuk, hogy kofizás), vagy egymás elleni csatákat vívtunk fakardokkal, nyilakkal, lándzsákkal. Nem volt akkor még televízió, számítógép, hogy órákra odakötözött volna bennünket a székeinkhez, mint a mai gyerekeket. Mindegyiknek megvan a maga érdekessége, bája, haszna, de azt hiszem ma ezt már a gyermekeink, és unokáink nem tudnák úgy végigélni, mint mi akkor. Ketten voltunk testvérek a bátyámmal, aki négy évvel idősebb volt nálam. Ő még a nagy Világégés alatt született, 1944 – ben.  Gyula bátyám érdeklődéssel figyelte a paraszti munka rejtelmeit, én pedig inkább Édesapám irodalmi tevékenységére voltam kíváncsi. Titokban olvasgattam a verseit, amelyeket nagy gondossággal őrzött a tisztaszobában (mi első szobának hívtuk) lévő éjjeliszekrény egyik fiókjában. Hogy milyen volt a parasztember, élő bizonyítékául szolgált erre a mi esetünk is. Két szobás volt a lakásunk, amely egy régi uradalmi bolthajtásos épületből lett kialakítva. Az egyik szobában laktunk mi a szüleimmel. Ők Édesanyámmal egy ágyban, a másikban pedig mi a bátyámmal. Természetesen elalvás közben állandóan böllenkedtünk, piszkáltuk egymást. „Ne húzd le a dunyhát rólam. Ne fingjál ilyen büdöseket, mert ettől még a görény is elmenekül!” stb.

     Szüleimnek meg sem fordult a fejében, hogy valaki átköltözzön az elsőszobába, mert azt vendégnek tartották fent, vagy ha az elöljáróságtól, vagy más hivataltól jött látogató, ott fogadták illendően. Együtt étkezett a család minden nap, nem úgy, mint manapság, mikor mindenki másképpen jár dolgozni, vagy megy az iskolába. Hétvégén nem volt munka. Ilyenkor illendően felöltöztünk és elmentünk közösen a templomba. Mire beharangoztak, addigra már Édesanyám megfőzte az ebédet. Ha nem volt ünnep, akkor időben hazaértünk az Istentiszteletről, még az étel is meleg maradt. Előtte a tűzhelyet jól megraktuk fával és a platni nem hűlt ki. Ünnepnapokon mikor Úrvacsoravétel is volt, akkor egy kicsit lehűlt ugyan, de pillanatok alatt a tűz felélesztésével újra meg melegítette Édesanyám és már lehetett is tálalni.

      Most is itt érzem a számban azokat a finom ízeket, amiket akkor odavarázsolt Édesanyám az asztalunkra. Nem volt akkor még ételízesítő, de olyan csodálatosan finom „tikos levest” (a tyúkhúslevest hívtam így gyermekkoromban) sehol nem ízleltem az óta sem. Lehet hogy talán azért, mert nagyon szeretem Anyámat még ma is, aki a 86. életévében járva még mindig megfőzi a kedvenc ételeimet. Igaz hogy már néha talán valami kimarad belőle, hisz a hosszú évtizedek nyomot hagytak az ételkészítés recepttúrájában, de ugyanúgy, olyan jóízűen kanalazom vele együtt ma is.

      Rántott csirke, pörkölt, sóskamártás, tökfőzelék, vagy bármi került is az asztalunkra, mindegyiket jóízűen közösen elfogyasztottuk. Szinte minden alapanyag megtermett a ház körül, kevés hozzávalóért kellett boltba mennünk. Csirkék, tikok,(tyúkok) kacsák, libák tojáskoruk óta ott nevelődtek a baromfiudvarunkban. Legtöbbször két tehenünk is volt, mert a szekér húzásához egy nem lett volna elég. Tejünk is volt bőven, ezért tejföl, túró mindig került az asztalunkra. Édesanyám kitűnően értett ahhoz, hogy az utolsó cseppig felhasználja a tejet. Talán egyedül sajtot nem tudott készíteni. Ha feleslegünk volt, azt elvittük kannákban a tejcsarnokba. (Aki nem ismerné, a helyi tejfelvásárlónak volt a neve. Innen szállították tovább tartálykocsikban a tejfeldolgozó üzemekhez)

       Gyermekkor, drága gyermekkor. De régen volt az – az idő, amikor Édesanyámnak noszogatnia kellett bennünket, hogy ugorjunk már ki az ágyból, mert ideje lenne felkelni. Áldott emlékű Édesapám pedig azt szokta mondani: „Keljetek fel gyerekek, mert a kódis (koldus) már a hetedik falut járja és ti, még mindig alusztok!” De jó is lenne valamiféle időgépbe ülve visszamenni azokba az évekbe, amikor gondtalanul éltük gyermeki lelkünk minden rezdülését, minden mozzanatát. Az idő elszaladt már, csak a régi emlékek maradtak meg mélyen bevésődve az agyunk rejtekébe. Régi szép idők! Hej, ha én még egyszer gyermek lehetnék újra!

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 10. 30

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

LEHET VAJON NEMZETBEN GONDOLKODNI, NEMZETTÉ VÁLNI 2013 – BAN?

 

 

    Családunkban sokszor emlegették a következő megfogalmazást: „Vastagnyakú kálomista!” Ha valaki nem tudná mit jelent”magyarra” fordítva, elmondom:

   Azt jelenti, hogy makacsul ragaszkodik a saját véleményéhez az utolsó pillanatig is, amíg meg nem tudják győzni annak tarthatatlanságáról. Édesapám ilyen ember volt és hála Istennek, kevésszer kellett a véleményén változtatni és örömömre, ezeket a géneket én is megörököltem, jussoltam tőle. Sokszor tévedtem a 65 évem alatt, de mindig volt bátorságom beismerni azt és megpróbáltam változtatni a nyakasságomon a jó cél érdekében és Szeretetben, Békességben megoldani, ami néha megoldhatatlannak látszott.

    Soha nem szerettem másoknak segíteni haragudni valakire azért, mert neki valami baja volt bárkivel a mindennapjai során. Vonatkozott ez hétköznapi dolgokra, politikai nézetekre és minden más egyébre, mert azt vallottam:

„Ha valamiről nem tudunk, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik!”

   Soha nem szerettem azt, ha valaki a műveltségét fitogtatja úgy, hogy az iskolai végzettségét hangoztatja. Mintha ez feljogosítaná arra, hogy végzettsége miatt okosabbnak, műveltebbnek is kell lennie. Vallom most is, immár 66. évembe járva azt, amit kb. 23 évesen mondtam, illetve leírtam a Veszprém Megyei Napló hasábjain is, a következőképpen:

„Egy ember értelmiségi szintjét nem az iskolai végzettség határozza meg.” Mondtam ezt akkor, mikor még csak Általános Iskolai és Szakmai képzettség volt a hátam mögött. Igaz, hogy az óta is „csak” Középiskolai érettségit szereztem a feltnőtt oktatásban 30 évesen, de azért önműveléssel próbáltam a hiányt bepótolni.

 

LEHET VAJON NEMZETBEN GONDOLKODNI, NEMZETTÉ VÁLNI 2013 – BAN?

 

   Nehéz kérdések ezek, mert ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik végigélte az egypártrendszer adta „választási lehetőségeket” és a „rendszerváltás” utáni állapotokat egyaránt. Nehéz azért, mert akkor is el kellett viselnünk az „uralmi” rendszer adta lehetőségeket demokráciába burkolva, legalábbis papiron, de a mostani sem az, amiről olyan sokat álmodoztunk egykoron. Váltják egymást a pártok „adta” kormányok, de a Nemzetben való gondolkodás, Nemzetté válás az egymásra acsarkodás miatt sem megoldható rövidtávon.

   Írásom elején már elmondtam, hogy milyen nyakas, keményfából faragtak engemet is, aki mégis bátor voltam a hibáimat elismerni, az elveimben mellékvágánynak talált sínpárról a váltót átállítva új irányt kijelölni magamnak. Volt, amikor a keresztény hitemben is meginogtam, mondhatni, „Istentelenné váltam”, elkanyarodtam a helyes útról,de mikor ezt elmondtam L. A Esperes Úrnak, ezt válaszolta: „ Az a lényeg Bálint, hogy visszatalált és az Úr ezt méltányolja, megbocsájtja magának.”

    Magyarságtudatunk is kívánnivalót hagy maga után, hisz egyesek kirekesztő módon maguknak tartják fent a jogot ahhoz, hogy megmondják a másikról, hogy ki lehet az „igaz” Magyar. Elfeledkeznek arról, hogy ha a szavakat tettekkel nem tudják bizonyítani, akkor ez csak elillanó valami lesz, nem pedig MAGYARSÁGTUDAT! Sem egyének, sem közösségek, sem politikai pártok NEM dönthetik el azt, hogy „csak” az lehet Nemzeti és Magyar, aki egyetért velük. Nem szabadna engedni azt, hogy összefogás helyett egyre mélyülő szakadékokat hozzon közöttünk a pártos rivalizálás. Összefogásra lenne szükségünk akor, amikor az olyan sokat szenvedett Picurkára zsugorodott Hazánk Léte a Tét!

    2013. 08. 25 – én éppen ezekről gondolkodtam, amikor kutakodás közben a látókörömbe került ismét Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus című gyönyörű verse. Mint annyiszor, most is megragadott abban a költő igaz hazafiasságáról tett Szépséges hitvallása.Beszéljenek helyettem a költő szavai:

 

Psalmus Hungaricus

 

I.

 

Vagy félezernyi dalt megírtam

s e szót: magyar,

még le nem írtam.

Csábított minden idegen bozót,

minden szerelmet bujtató liget.

Ó, mily hályog borult szememre,

hogy meg nem láttalak,

te elhagyott, te bús, kopár sziget,

magyar sziget a népek Óceánján!

Mily ólom ömlött álmodó fülembe,

hogy nem hatolt belé

a vad hullámverés morzsoló harsogása,

a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.

Jaj, mindenből csak vád fakad:

miért kímélted az erőt,

miért kímélted válladat,

miért nem vertél sziklatöltést,

erős, nagy védőgátakat?

Elhagytam koldus, tékozló apámat

s aranyat ástam, én gonosz fiú!

Mily szent vagy te, koldusság

s te sárarany, te szépség, mily hiú!

Koldusapám visszafogadsz-e,

bedőlt viskódban helyet adsz-e,

ha most lábadhoz borulok

s eléd öntöm minden dalom

s férges rongyaid csókkal illetem

s üszkös sebeid tisztára nyalom?

Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,

verset, mely nem zenél,

csak felhörög,

eget-nyitó, poklot-nyitó

átkot, hogy zúgjon, mint a szél,

bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó

zsoltáros jajgatása

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

II.

 

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,

a minden embert megsimogató

tág mozdulat,

az élet s halál titkát kutató,

bölcsen nemes, szép, görög hangulat.

A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,

a szabadság, mely minden tengerekben

sikongva úszik, ujjong és mulat!

Kezem gyümölcsöt

minden fáról szedett.

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben

és minden fajták lelke fürdetett.

S most mégis, mégis áruló vagyok,

a minden-eszme sajgó árulója,

most mégis bősz barlanglakó vagyok,

vonító vad, ki vackát félti, ója,

vadállat, tíz köröm

és csattogó agyar

s ki eddig mondtam: ember! -,

most azt mondom: magyar!

És háromszor kiáltom

és holtomig kiáltom:

magyar, magyar, magyar!

A nagy gyümölcsös fájáról szakadt

almából minden nép fia ehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Dalolhat bárki édes szavakat

és búghat lágyan, mint a lehelet

s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,

s ha kedve támad, bárhová mehet,

de nékem nem szabad,

de nékem nem lehet.

Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,

szívszakadásig így kell énekelnem

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

III.

 

Firenze képei, holland virágok,

zöld tengerek halk, álmos loccsanása,

ájultató gyönyörüségek,

Páris tüze, Velence csillogása,

még lelkemet is lehúnyom,

bezárom, hogy ne lássa.

Ha atomokra bomlik is,

miattuk minden sejtem,

ha arcom kékre torzul is,

mind, mind, mind elfelejtem!

Hajam csapzottra borzolom,

mint gubancos csepűt és szürke kócot

és gőggel viselem

fajtám egyenruháját:

a foltozott darócot.

Mert annak fia vagyok én,

ki a küszöbre téve,

a külső sötétségre vettetett,

kit vernek ezer éve,

kit nem fogad magába soha a béke réve!

Bolyongásom pusztáin,

a végtelen nagy éjen

csak az ő szive fénylik,

ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,

ráfonódom, rajta kuszom

fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.

Mogorva lettem,

kemény, sötét és szótlan és makacs.

Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.

Jajt hallottam és nem tudom feledni.

A holtakat nem tudom eltemetni.

Egy eszelős dal lett az utitársam,

rekedt dal, nem zenél,

csak hörög, mint a szél,

zúg, mint vihartól ráncigált fák

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

IV.

 

Mit nékem most a Dante terzinái

s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,

mikor tetszhalott véreimre

hull már a föld és dübörög a hant,

mikor a bús kor harsonája

falakat dönt és lelket ingat,

mikor felejtett, ősi szóra

kell megtanítni fiainkat,

mikor rémít a falvak csendje

s elönt a semmi árja minket

és szülni kell és nemzeni

s magunk képére kalapálni

vánnyadt gyermekeinket!

Mit bánom én a történelmet

s hogy egykoron mi volt!

Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,

mikor anyád sikolt?!

Európa, én nagy mesterem,

lámcsak mivé lett fogadott fiad!

Mily korcsbeszédű, hitvány,

elvetemült és tagadó tanítvány.

Addig paskolta áztatott kötél,

míg megszökött és elriadt.

Fáj a földnek és fáj a napnak

s a mindenségnek fáj dalom,

de aki nem volt még magyar,

nem tudja, mi a fájdalom!

Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,

a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,

ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,

a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.

Ezért nem is hányódom már magamban,

vallom, hogy igazam nincs

és mégis igazam van

és mától fogva énnekem

örökre ez az énekem:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

V.

 

Idegen - vérű és beszédű

kenyeres jópajtásaim,

kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,

kiket szerettem,

s kik szerettétek lágy szivem

nyitott és éneklő sebét,

nekem is fáj, higyjétek el,

hogy zord a szóm és homlokom setét.

Nekem is fáj, hogy búcsuzom,

mert immár más utakra kell mennem,

de így zeng most a trónjavesztett

magyar Isten parancsa bennem

s én nem tagadhatom meg Őt,

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.

Nincs más testvérem, csak magyar.

Ha virrasztok, miatta állok poszton,

csak tőle kérek kenyeret

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.

Sok tévelygés és sok kanyar

után jutottam el ide:

ha bűnös is, magyar

s ha tolvaj is, magyar

s ha gyilkos is, magyar,

itt nincsen alku, nincsen semmi "de".

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját

s virágos lelkét fitogtatva henceg, -

mi elesettek, páriák vagyunk,

testvérek a nyomorban és a bűnben,

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.

Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,

dúljon a boldog, éji álomokon,

seperjen át a fekete,

tarajos és hideg hullámokon

vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

VI.

 

Száraz nyelvem kisebzett,

égő fejem zavart.

Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,

hogy felkutassak minden magyart.

Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,

üljetek mellém!

Magyarok ott a Tisza partján,

magyarok ott a Duna partján,

magyarok ott a tót hegyek közt

s a bácskai szőlőhegyek közt,

üljetek mellém.

Magyarok Afrikában, Ázsiában,

Párisban, vagy Amerikában,

üljetek mellém!

Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök,

ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök,

üljetek mellém!

Ülj ide, gyűlj ide, népem

s hallgasd, amint énekelek,

amint a hárfa húrjait,

feszült idegem húrjait

jajgatva tépem,

ó, népem, árva népem! -

- dalolj velem,

mint akit füstös lángokra szítottak

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,

dalolj velem hörögve

és zúgva és dörögve,

tízmillió, százmillió torok!

Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön

zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele

s Európa fogja be fülét

s nyögjön a borzalomtól

és őrüljön bele! -:

Mérges kígyó legyen eledelünk,

ha téged elfeledünk,

ó, Jeruzsálem!

Nyelvünkön izzó vasszeget

verjenek át,

mikor nem téged emleget,

ó, Jeruzsálem!

Rothadjon el lábunk-kezünk,

mikoron hozzád hűtlenek leszünk,

ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

 

   Az alábbi linken egy részlet hallható Dsida Jenő, Psalmus Hungaricus c. művéből Csurka László előőadásában:
 

https://youtu.be/A-2oM-DYcbs

 

    Döbbenetes erejű a vers, Mindenkinek el kellene olvasni, ha valaki talán még nem ismerné. Feltöltődve immár azzal az izzó lelkesedéssel, amit a Dsida Jenő vers idézett, erősített fel bennem, megnéztem a Facebookon egy Wass Albertről szóló több mint egy órás filmet, amely méltó befejezése lett a napomnak. a film címe:

FENYŐKTŐL A PÁLMAFÁKIG, emlékképek Wass Albert íróról

A film az alábbi linken megtekinthető:

 

https://youtu.be/n3Is7J67NTs

 

   Wass Albert neve régtől fogva nem ismeretlen a számomra. Üzenet Haza című versével még annak idején a rendszerváltás előtt volt szerencsém „megismerkedni”, amikor még egy időben Mécs Lászlónak is tulajdonították. Szerencsére a szintén mellőzött katolikus papköltő tisztázta, hogy nem ő írta ezt a nagyszerű verset.

    Hiszem és vallom már régtől fogva, hogy nincsenek véletlenek. A filmben Wass Albert beszél a gyermek és felnőttkoráról, a háborús évekről és az emigrációról egyaránt. Ami a „nem véletlenszerűséget” illeti, a következő: Az író beszélt azokról az időkről, amikor még Erdélyben rendszeresek voltak azok a baráti összejövetelek, amikor fiatal és korosabb írók – költők szűk körben olvastak fel a legújabb műveikből egymásnak. Ott hallott először Dsida Jenő nagyszerű művéről, mikor felolvasta előttük a nagy horderejű versét.

.

   A film végén Wass Albert a következő Üzernetet „hagyta” az utókorra, a Magyarok számára:

 

„Ébredjetek föl Magyarok, s legyetek, váljatok újra Nemzetté ahol nem az a fontos, hogy ki mennyi pénzt hoz az országba, hanem ki mennyi szépet és hasznosat tud cselekedni a Magyar közösségért!”

 

TESTVÉREIM, DRÁGA MAGYAROK!

LEHET VAJON NEMZETBEN GONDOLKODNI, NEMZETTÉ VÁLNI 2013 – BAN?

 

 

    Hiszem és vallom, hogy lehet, de ehhez a Széthúzás helyett az Összefogás fontosságára van, lenne szüksége ennek a sokaz szenvedett Hazának, a Határon Belül és azon túli Magyarságnak egyaránt. Nem kellene attól félni, mint a nagyszerű versben írva vagyon, hogy:

 

Dobszay Károly:

 

Ne féljetek, nem megyünk haza!

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Minket már régen nem hív a Haza

Mely álmaink bölcsője, sírja volt

Ma rákos fekély, rothadó kék-sárga folt

Ne féljetek, nem megyünk haza

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Ott a házaknak már nincsen ablaka

Mely múltba néz s jövőbe lát

Nincs, ki megfújná a trombitát

Ne féljetek, nem megyünk haza

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Az már oly régen a másság temploma

És te is csak szolga, rab vagy ott

Bár zsebedben útlevél ragyog

Ne féljetek, nem megyünk haza

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Irigység népe, te céda, te buta

A mi kincsünk nem lopott kacat

Lelkünkben hordjuk: hit és akarat

Ne féljetek, nem megyünk haza

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Hazugság népe, te gyáva, ostoba

Ahol mi élünk, az mind magyar sziget

Koromsötétben virrasztó tüzek

Ne féljetek, nem megyünk haza

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Vagyunk és maradunk, mint kivert kutya

Sorsunk már régen nem sorsotok

Árulók, latrok, újgazdagok

Ne féljetek, nem megyünk haza

 

Ne féljetek, nem megyünk haza

Hol testvér a testvérnek farkasa

Ki hajnalig háromszor megtagad

Légy átkozott, légy gazdagabb

Ne féljetek, többé nem megyünk haza

 

Dortmund. 2004. december 5.

 

A vers az alábbi linken megtekinthető:

 

https://youtu.be/N1DnC0eyAgQ

 

 

 

    Nemzetben Gondolkodni, Nemzetté Válni csakis így lehetne, elfeledni a kirekesztő politikának, pártoskodásnak még a legkisebb morzsáját is.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2013. 08. 28. Szerda délután 16:12

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

TIZENÖT ÉVE MENTÉL EL

Drága Édesapámra emlékezve

1914. 09. 03. Bakonyszentkirály – 1998. 06. 04. Bakonyszentkirály

 

 

   Ma nem csak Trianon gyászos diktátumára emlékezem, hanem Áldott Emlékű Drága Édesapámra is. 15 éve ment el az Öröklét honába, ahol munkálkodhat kedvére a földjein, közben a csodálatosan szép gondolatait is papírra vetheti. Zsebében mindig volt egy notesz és ceruza, mert nem szerette volna az eszébe jutott versorokat elszállni, kárbaveszni. Tőle tanultam mindazt, amire büszke lehetek egész életemben. A Hazaszeretet, Hit, Hűség, Békesség, a másik ember becsülése mindaz, ami számomra is nagyon fontos a hétköznapokban, ünnepnapokon egyaránt. Utoljára hagytam, de nem azért, mert oda való lenne, a lírikus énjét, amit szintén Tőle jussoltam. A líra oltárán áldozott egész életében és megpróbált engemet is kis iskolás koromtól kezdve irányítani, tanítani. Manapság ha szóba kerül Édesapám, soha nem felejtem el megjegyezni és ezt írásaimban is megfogalmazni: Számomra Minden szinten Ő volt a példaképem. Nyolc elemi iskolát végzett, de azt kiváló eredménnyel végig. Olyan jó érzéke volt a verseléshez, hogy Ódákat, Elégiákat, Szonetteket is írt, nem is akármilyen színvonalon, amely kiemelte Őt a paraszt lírikusok közül is. Nem tehetett róla, hogy amikor a Népi Írók Mozgalma volt, háttérbe lett szorítva, mert nem voltak akik „beajánlották” volna oda, ahova kell, ráadásul kötődése sem volt soha a politikához. Ettől függetlenül a nem létező íróasztal fiókjába több olyan verse is belekerült, amelyekért súlyos börtönnel „fizettek” volna, ha kiderül.

   Példaképem volt nem csak az irodalom terén, hanem mint példamutató Apa, Hittel élő Raformátus Keresztény ember, Igaz Hazafi, Barát és még sorolhatnám oldalakon keresztül. Vérét hullatta a nagy világégésben a II. Világháború poklában orosz földön olyan érdekek miatt, amelyek teljesen feleslegesek voltakMindíg megmaradt igaz embernek még a csaták közepette is, aki nem szégyellt mások helyett bocsánatot kérni a szörnyűségekért. Szóljanak erről az Ő szavai az egyik legszebb háborús versében:

 

NEM ÉN AKARTAM

 

Azoknak, akikre háborút hoztunk

 

Bocsássatok meg, nem ölni jöttem,

Ártatlanok vére rám nem tapad.

Engemet is épp így ver az Isten,

Úgy érzem, itt az ég is leszakad.

Hová mentek, hová menekültök…?

Erre minden kiégett, üszög.

 

Nem én gyújtottam fel a mezőkön

Az aratásra megérett kalászt.

Máshol érett a szennyes, vad ösztön,

Más viseli a rothadó koronát.

A levegő, a víz is átkozott,

Sötétbe bújt a Nap, leáldozott.

 

Szomorúan nézem a Don vizét,

Amint lassan, csendesen hömpölyög –

Korom – földek gránáttépte sebét -,

S aggastyán jön, életért könyörög.

És hallom a szörnyű vad ordítást:

Meg kell halnod, a te időd lejárt!

 

És meghalt itt, jaj, már minden élet!

Nem nyit ki a szív, nincs már szerelem.

Az Isten – napja itt már elkésett,

Kín, félelem táncol az idegen.

A gyalázat bélyege ül rajtam,

Bocsássatok meg, nem én akartam!

 

Nem én gyaláztalak meg asszony – népség

Állat módra – az én vérem tiszta.

Csonttá dermedt a sok fiatal szépség,

Fegyver dörrent – s hörgött az éjszaka.

Szívetekben égő rongy maradtam,

Nem én akartam, nem én akartam!

 

Nagy Bálint

 

Egy kis életrajzi adalék, amelyben próbáltam összegyűjteni a fontosabb eseményeket Édesapám életéből:

 

        Nagy Bálint (1914 - 1998) egy háromgyermekes parasztcsalád legfiatalabb utódaként látta meg a napvilágot. 1914. szeptember 3. – án Bakonyszentkirályon. (A falut akkor még Magyarszentkirálynak nevezték) a legendás Csesznek várának közelségében. Mindhárom fiúgyermek jeles eredménnyel végezte el az elemi iskola 6 osztályát, de csak a legidősebb (Nagy Gyula) tanulhatott tovább Pápán a Református Kollégiumban. Belőle kiváló képességű, hat nyelven beszélő lelkész, tanár, költő, műfordító lett. Sajnos 1943 – ban tüdővérzésben elhunyt. A két otthonmaradt testvér megmaradt földműves parasztnak.

        Már korán elkezdett rímeket faragni, gondolatait versekbe önteni. Erről később így emlékezett meg az önéletrajzi könyvében: „Verseket már gyermekkoromban irocskáltam. Hogy miket írtam, már nemigen tudom. A Bálint fiam a padláson szedett össze a  télen igen – igen régi, gyermekkori verseket…A vers magától jön, csak le  kell írni. Azt mondják ez az ihlet. Ha azt mondják, lehet, hogy így  van.”

        Költői fejlődését 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni a  gazdagon fennmaradt kéziratai alapján. Gondolatait noteszekbe, füzetekbe, lapokra leírva, haláláig megőrizve  tartott, elkülönítve  a  családi iratoktól. A földműves munka nehéz perceiben is mindig volt nála egy darab papír, egy notesz, hogy lejegyezhesse a hirtelen eszébe jutott gondolatait. Állandóan volt benne egy  belső késztetés, egy  kényszer az írásra. Sokat foglalkoztatta a haza  sorsa, szűkebb környezetének a Bakonynak megannyi szépsége, a  történelmi múlt, az elveszett, illetve elvett ősi országrészek dolga. Természetesen nem maradhatott ki gondolataiból a szerelem sem, amely mint ahogyan minden poétánál, nála is elemi erővel jelentkezett. Szerelmi lírája életművének talán a  legnagyobb részét képezi.

        Fiatal levente korában még egy  színdarabot is  írt, „Itt hagyom a falutokat” – címmel. Életrajzi kötetében a  verselésről a  következőképpen emlékezik még: „Sose voltam nagyra a  tudományommal, fűzfapoétának néztem magamat. De az  azért tetszett, amikor fiatal koromban az  Ifjúság nevű lapban megjelentek verseim. ( 1935 – 36 – ban. 1935 – ben jelentek meg versei először nyomtatásban a Tavaszi Szántás  - c. parasztíró antológiában. ) Az első versem is így  jelent meg, hogy beküldtem egy  dalpályázatra. Országos  verseny volt, első lettem. Néhány  évvel később a  fronton megírtam az  Urivi dombok alatt – c. versemet, avval második díjat nyertem. Megvan az oklevél is 1943 – ból. Ezt a verset meg is zenésítették. Meghívtak a Zeneművészeti Főiskolára, ahol egy  előadóművész adta  elő, de én akkor már nem tudtam elmenni, mert újra be  kellett menni katonának. A panzióban ( Bakonyszentkirályon abban a z időben a  helybéli zsidó kereskedők több panziót is üzemeltettek ) nyaraló pestiek is  vittek magukkal verseket föl Pestre. A panzió adta ki az első verseskötetemet is  Pápán. (1936. – ban jelent meg Bakonyerdő címmel és az 1930 – 36 között írt verseiből volt benne egy kis füzetre való válogatás)

       A versírás végigkísérte az egész életét. Verseit nagyon sokszor saját előadásában hallhatta a környék lakossága, valamint különféle rendezvényeken adtak elő műveiből. Közmegbecsülés övezte  szülőfalujában, ahol véleményére mindig kíváncsiak voltak a hosszú évtizedek  során.

       A nagy világégés után az ő kezdeményezésére vésték rá a II. Világháborúban elesettek nevét is a református templom előtt lévő I. Világháborús emléktáblára. Az esemény akkor történt, amikor a hivatalos politika ezt nem vette jó néven.

       1959 – ben a  rédei református templomban elszavalta a Rédei hálaadó istentisztelet alkalmára – c. versét. Erről az esetről a Reformátusok Lapja 1980. 08. 19 – i számában a Hol van már a  paraszt – c. cikkében így  emlékezik meg : Nagy Bálint nemcsak krónikaíró, parasztköltő is. Az ötvenes években alábbi soraiért, pontosabban azok igazságáért Rédén vállára emelte a nép :/ „Nem lesz itt hit, nem lesz kálvinista,/ Mindent elsodor, szétszór a világ,/ Rügyet fakaszt új, idegen vallás, és hervadón hull le a magyar ág.”/

        Ezért, a templomban elhangzott költeményért a  lelkészt elmarasztalta a  püspöki hivatal, a járási rendőrkapitányság pedig a  költőt írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Ezen kívül 3 évre eltiltották a nyilvános szerepléstől is. Valószínű, hogy az esetről valaki feljelentést tehetett, mert ezt megtudva 1960 – ban megírta a Levél egy pedagógushoz – c. általa  költői levélnek nevezett válaszát. Halálával sírba  vitte az illető nevét, ezt még a  szűkebb családjának sem árulta  el, megbocsátva az elárultatását az alábbi szavakkal: Te vagy az…haragod tüze vakítóan lobog felém, kegyetlen ujjad nyomát sorra érzem, de nekem még ez sem fáj, én még ezek után is mint embert, csak szeretni tudlak…Hogy  az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom, Te se  kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog  életedben.”

       Az 1960 – 70 – es  években, Veszprém Megyében több alkalommal rendezett faluvetélkedőkön arany és ezüst oklevelekkel ismerték el művészi teljesítményét a saját versei elmondásáért. Élete végéig szeretettel emlékezett arra a napra, amikor Dobán élő festőművész barátja dr. Koperniczky Enyi István az akkor 75 éves Mécs László katolikus papköltőt hozta el hozzánk, vendégségbe 1970. február 1. – én. Sommás, elismerő véleménye így hangzott a versei hallatán: Ne szerénykedjék, kedves költőtársam. Ezek a  versek valóban nagyon szépek és értékesek. Valamennyi közlésre kívánkozik. Igazi természetesség rejlik minden sorában. Ritka érték ez manapság az egyszerű paraszti rétegek körében.

       Soha nem tudta elfeledni, keserű szájízzel emlékezett arról, milyen lekezelően nyilatkozott róla Kardos György, a Magvető Kiadó valamikori nagyhatalmú vezetője. Részlet a  költőhöz írt válasz leveléből :  Kevésbé tetszettek személyes sorsáról írott versei: fiatalon magányáról, bús sorsáról, megkönnyebbítő nagy  sírásairól ír, utóbb meg elvesztett szép fiatalságát siratja. Az igazi baj azonban az, hogy  mintha túlságosan ragaszkodna kedvenc magyar nótáihoz ;az a benyomásunk támad, mintha csak azt látná a világból, amit már azok is  láttak és  úgy, ahogy azokban van. Az igazi költő pedig attól az, hogy olyat is meglát, amit előtte senki, és  úgy ahogyan csak ő lát…A fenti meggondolások miatt, őszinte sajnálatunkra, verseinek a  megjelentetésére kiadónk nem vállalkozhat. Mondta ezt Kardos György annak ismeretében, hogy  csak egy  kis szeletét ismerhette a  költő munkásságának. Életművét tanulmányozva elmondhatjuk, hogy a kiadó vezetője  óriásit tévedett Nagy  Bálint megítélésében, de ezt majd az olvasó eldöntheti maga is a  továbbiakban.

       Idős ember  volt már, amikor Bakonyszentkirály és környékén elkezdődött egy értékmegőrző folyamat. A régmúlt emlékeit gyűjtötték egybe a  három község lakosainak segítségével az Országos Közművelődési Központ személyes iránymutatásával. Ebben nagy érdeme  volt dr. Vercseg Ilonának és Varga A. Tamásnak Budapestről. Az értékmegőrző folyamat eredményét négy  kötetben örökítették meg 1984 – 1992 között  Közérdekű Közösségi Kalendárium -  címmel. ( Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek községek régmúlt emlékeit, jelenét, jövőjét, elképzeléseit tartalmazták a  könyvek). Mindig szívesen szervezte, gyűjtötte az anyagokat, írta a történeteit, verseit a kiadvány részére. Elnöke volt a Kalendárium Baráti Körnek is. Az 1985 – 86 – os kötet irodalmi mellékleteként megjelent a Bakony, Te szép hazám – címmel egy  vékony kis verseskötet is. A címadó versben így  vall szülőföldjéről :  /Bár lenne sorsom könnyes, alázott,/ Nem, nem mennék én innen soha  sehova./ Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott,/ Nem lehetnék hűtlen, soha, soha. / Karjaidban, Bakony, te szép hazám./ Ugyanebben a kötetben így vall magáról és életéről: Az első világháború vérzivataros idején születtem, a vadregényes bakonyi hegyek, erdőségek mélyén zúgó és lágy csendű ölében, ebben a kis, tiszta álmodó faluban Bakonyszentkirályon. Minden fajtám parasztszármazású volt és  kálvinista…Aztán iskolába  mentem, elvégeztem a  református elemi iskola hat osztályát. Ez az iskola egy  különleges iskola  volt. Még mindig érződött rajta, hogy talán másfél évszázaddal ezelőtt is a  híres pápai Református Kollégium fiókiskolája volt és  abban az időben itt latin nyelvet is  tanítottak. Én nagyon szerettem volna a pápai kollégium tanulója  lenni, de  a  szüleim nem bírták a taníttatást, még a s ok kedvezmény mellett sem, amit az iskola tanulóinak adhatott…Én itthon maradtam parasztnak. Ez a foglalkozás nagyon szép volt a számomra, állandóan a pacsirtahangos gyönyörű Természet édesen zsongó ölében dolgozhattam. Szinte csodálatosan beleremegtem a  Nap  fölkelte és  Naplemente örök szépségű játékába…Sohase  voltam úgy, hogy most ráérek és verset írok. Szántás közben az ekeszarvnál sokszor le  kellett állnom és írni kellett. Zsebemben állandóan hordtam egy  papírdarabot és  ceruzát…Aztán háborúba vittek. Mint lovas tüzér szakaszvezető ott voltam a Donkanyarnál ( Uriv, Voronyezs ) végigjártam azokat az iszonyatos, vadul sikongó, zimankós orosz hómezőket. Siralom volt benne  élni, hogyan pusztultak el ezredek, zászlóaljak és ütegek…És érezni idehaza édesanyák, hitvesek, gyermekek és az egész ország zokogását, köztük az enyémekét is. Utoljára hazatértem és  most itt élek csendes kis falumban Bakonyszentkirályon, mint a Váralja Termelőszövetkezet nyugdíjasa. Megjártam Amerikát is, egy innen kivándorolt gyermekkori jó barátom vendégeként. ( Ő adta ki 1936 – ban a Bakonyerdő  - c. verses füzetét )

       Emlékeimből élek – és elmondhatom : a  sok szenvedés és megpróbáltatás után is szép volt az életem, és hogy élni továbbra is – és mindig – érdemes.

      A Kalendárium  mellékleteként készült róla egy  videofilm is. Több TV és rádiófelvétel is készült vele pályafutása során. Az ország egész területéről, sőt külföldről is kapott köszönő, illetve verseket kérő leveleket.

      Jóleső  érzéssel fogadta a  Bakony szülöttének Tatay Sándor írónak az Élet és Irodalom 1987. február 13. – i számában a Szentkirályi Kalendárium – c. írását. Ebben a híres prózaíró így  vélekedik a parasztköltőről : Nem marad ki a  költészet sem. Szentkirály öreg parasztköltője, az ismert Nagy  Bálint, olyan szenvedéllyel viseli szívén szűkebb hazája sorsát, mint Veres Péter az országét. Közéleti szerepével is. Rá nem érvényes a  közmondás : Senki sem próféta a saját hazájában. Ő éppen ott az.

       1987. október 31. – én Siómaroson a Kossuth Művelődési Egyesület Házában parasztköltők estjére került sor, amelyen részt vett három, még szerencsére élő és alkotó parasztköltő. Pápai Lajos Siómarosról, Nádudvari Nagy  János Nádudvarról, valamint Nagy  Bálint Bakonyszentkirályról. Az est házigazdája Varga Csaba író volt, a találkozót pedig Tatay Sándor író vezette  be.

       1988. március 13. – án a Reformátusok  Lapjában Köntös László a  Parasztköltők – c. cikkében méltatta párhuzamosan Pápai Lajos és Nagy  Bálint költészetét. Nagy Bálintról így írt : Megrendítő, ahogyan Nagy Bálint a  paraszti kultúra és  hagyomány elerőtlenedését, az életerők lassú elapadását egyik versében megfogalmazza : /Paraszti lelkem teérted kiált, / Valahol messze, halld meg, szép fiam ! / Neked szól most  a  drága üzenet. / Az ősi földnek – hallod ? – lelke  van. / Nem veszett el, virul paraszt – fajtád, / Édes fiam, itt minden  szépre vált. / Gyere vissza fiam ! /…Hogy zeng, hogy zúg, hogy örvend a lélek  - vallja a Régi zsoltár c. versében Nagy Bálint. A zsoltár nem csak letűnt nosztalgiával visszaidézett korok szép emléke, hanem ma is megtartó erő : A régi zsoltárt éneklem és  hiszem, / nem veszett el, él bennem az Isten.

       Nagy öröm érte 1988. augusztus  20. – án, amikor a Művelődési Minisztertől átvehette az Eredményes Munkájáért  - kitüntető dicsérő oklevelet.

       Két  évvel később az Országos Közművelődési Központ kiadásában megjelent a  Hol van már a paraszt – c. önéletrajzi könyve. A kötet előszavában dr. Vercseg Ilona szerkesztő így  vall a  költőről, akit tiszteletbeli édesapjaként kedvelt és  szeretett : Nagy  Bálint szemre  ugyanolyan parasztember, mint más, úgy öltözik, lakik, dolgozik, ugyanolyan szokásrend szabja  meg az életét, és  mégis különbözik. Volt alkalmam őt többször is  megfigyelni közössége, egy bakonyszentkirályi egyesület körében. Döntés  nem születik, míg ő meg nem szólal.  Ha  ezt magától nem teszi, kérdő tekintetek és  csend kéri őt szólásra. Szava útmutatás. Kimondja  azt, amit mások csak érezni tudnak, megfogalmazni nem. Véleménye  felismerés és  megkönnyebbülés. Döntés. Olyan ember ő, aki tudja, hogy  mi történik vele; akit érdekel a dolgok miértje, háttere, oka : aki megfejteni igyekszik a titkokat…

       Mátyus Aliz írónő a  kötet ajánlásában többek között ezt mondja róla: Meggyőződésem, hogy osztály – hovatartozástól függetlenül kevés ember van, aki életével el tud, sőt olyan irigylésre méltóan tud elszámolni, Mint Nagy  Bálint. Kevés olyan ember van, akinek az életében nincsenek epizódok, abban az értelemben, hogy  még egy amerikai utazás is egy  látó parasztember prizmáján szűrődik át, s így a  mesélő nem extrémitásokra figyelő turista, hanem a  különöset is  egy paraszti látásvilágba beillesztő ember.

      Nagy Bálint figurája Nagy Bálint elmondásában ezeken a pontokon válik svejkivé, nem a humanista  balek értelmében, hanem a minden ismeret és helyzetet a sajátjával gyúró – s ettől felejthetetlen – figurák értelmében.

      1994. szeptember 20. – án a Szabad  Föld hasábjain Bajor Ernő  Vannak – e  még parasztköltők ? – címmel megjelent cikkében így vélekedik… Végül egy  levélről, amely egy parasztköltő poétapályát ismertet meg velem.  Ifj. Nagy Bálint  írta. Abból az alkalomból, hogy  szeretve tisztelt édesapja, Nagy Bálint ebben a hónapban töltötte be a nyolcvanadik évét…Írásaiból antológiák, kalendáriumok nem egyet közreadtak. Gondolkodását jelzi ez az egy  strófa: Bár lenne  sorsom könnyes, alázott, / Nem, nem mennék én innen soha, sehova. / Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott, /Nem lehetnék hűtlen soha, soha. / Karjaidban Bakony,  te  szép hazám. /…Hogy  vannak korunkban formai és filozofikus újdonságot fölmutató versművészek, Igaz, de  nekünk drágák, fontosak a Nagy  Bálintok is.

       Terjedelmes életművéből dr. Vercseg Ilona szerkesztésében 1995 áprilisában megjelent az Alkonyati séta  a Bakonyban – c. 90  oldalas válogatás.

       Szülőfalujában 1995. augusztus 20. – án elsőnek vehette  át azt a kitüntetést, amelyet Bakonyszentkirályért  sokat tett személyek részére  hozott létre az Önkormányzat.

       Több évtizedes barátság fűzte dr. Koperniczky Enyi István festőművészhez, aki 1997. június 1.1 – én nagy  ünnepségre  készülődött Dobán a Somló oldalában lévő művész lakában. Akkor készített el barátjáról egy nagyméretű portrét. Érkezésünkkor a  kedves vendég tiszteletére felvonta az árbocrúdra a  nemzeti színű lobogót és  megkondította a  haranglábra felfüggesztett kis harangot. Őt idézve: „Hazánk koszorús költője tiszteletére.”

       A szőlőlugasban ott állt a  letakart festmény, amelynek leleplezésére dr. Vercseg Ilonát kérte  fel, aki sokat tett az országban a  parasztköltő munkásságának széleskörű megismertetéséért. Ezután beírtunk a  vendégkönyvébe, amely többek között őrzi a már említett Mécs  László katolikus  papköltő meleghangú sorait is. Ezek után szakácsművészetét is felvillantva, a Somló – hegy levével megkínálva bennünket, bemutatta az alkotóházat és környékét. Utolsó videó interjút készített vele 1997. október 31. – én Illés Ferenc a  zirci Reguly Múzeum igazgatója, akinek még lelkesen beszélt a  munkássága  mellett a  terveiről. Sajnos azonban 1998 tavaszán elkezdett gyengélkedni. Húsvét előtt kórházba került, de  már ekkor előrevetítődött a tragédia  szele a számára. Június 4. – én délelőtt teáját kavargatva összeesett a  családi házának folyosóján. Utolsó szavai ezek voltak :  „Megszédültem” – ezzel édesanyám odaugró kezei között örökre lehunyta a szemét. Temetése 7 – én vasárnap délután volt a  bakonyszentkirályi református temetőben. Utolsó útjára messze földről eljöttek a  tisztelői. Szinte kísértetiesen bekövetkezett az, amelyet  Ha egyszer elmegyek – című versében előre megénekelt :  /Ha egyszer elmegyek, / Akácokkal szegett temetőbe, / Oda  temessetek. / Borongjon szépen, susogva, fájva / Vén akácok hófehér virága. / Kicsi falum népe / Kísérjen a  temetési úton/ Zsoltárt énekelve. / Mindenki jöjjön sirató – szépen /- És nyugodjon le  a  Nap az égen. /

      Meghalt a parasztköltő. Költői életművének értékelése  még várat magára, ezt immár az utókornak kell majd elvégezni. Barátai és  tisztelői 1999. január 9. – én Bakonyszentkirályon létrehozták a „Bakony, Te szép Hazám” Parasztköltők Nagy  Bálint Alapítványát. Céljuk az, hogy felkutassák e  hazában és a határon túl élt, élő és  alkotó parasztköltőket. Műveiket összegyűjtsék, megőrizzék, ismertessék, minél szélesebb körben terjesszék ezt a sajátságos  műfajt, ami a népi költészet gyöngyszemének számít. Azon fognak munkálkodni, hogy  egykoron az egyetemes magyar irodalmi oktatás részeként tanulhassák majd a  fiatalok  különféle iskolákban műveiket. Még ebben az évben megrendeztük Bakonyszentkirályon az I. Magyar Parasztköltészet Napját, ahol a nagyszerű parasztköltőkről emlékeztünk meg. Itt versmondó verseny is van kizárólag ebben a műfajban. 2012 – ben már tiznnegyedik alkalommal rendeztük meg a találkozót.

       2001 – ben szülőfalujában szabadidő parkot  neveztek el róla.

       2001 – ben az alapítvány elkezdte parasztköltők verseinek a kiadását antológia formában. Az első kötetünk címe  Paraszti Mezők Küldötte Vagyok – volt, amelyben Nagy Bálint is helyet kapott  15 versével.

       2002 – ben az alapítvány kiadásában megjelent  az Alkonyati séta a Bakonyban – című, válogatott verseit tartalmazó verseskötete. Ebben a könyvben a  költő gazdag életművéből egy  csokorra valót válogattunk össze. A válogatás legnagyobb blokkját a szerelmes versei teszik ki, amelyből az élete során elég bőséges terjedelemben  énekelt.

      2003 – ban  az alapítvány kiadásában megjelent Szántogat a paraszt  - című parasztköltő antológiában is helyt kapott  7 versével, amelyet az 5. Magyar Parasztköltészet Napján mutattunk be.

      2004 – ben  parasztköltők szerelmes verseiből kiadtunk egy szerény válogatást Letűnt szép napok emlékére  - címmel, amelyben  8 versével szintén helyet kapott.

      2005 – ben Szép vagy Magyar Hazám – címmel megjelentettünk hazafias és háborús verseiből egy válogatást.

       2006 – ban „Hűséget számomra örökül jussoltál” – címmel a költő fia Ifj. Nagy Bálint írt Róla egy szubjektív életrajzot, amelyet  a 8. Magyar Parasztköltészet Napjára jelentettünk meg.

      2008. október 4. – én immár tizedik alkalommal rendeztük meg Bakonyszentkirályon a Magyar Parasztköltészet Napját. Az egész napos rendezvényen versmondó versenyen a  témába  vágó versekkel, valamint kulturális műsorokkal adóztunk emléküknek. Jelen kötetünk is itt került bemutatásra először. Ebben sok olyan verse jelent meg, amely  eddig csak kéziratban volt olvasható. Ezen a napon avattuk fel és megkoszorúztuk a róla elnevezett Nagy Bálint Parkban felállított szerény emlékművet, amellyel Bakonyszentkirály Önkormányzata adózott a helyi parasztköltő emlékének halálának 10. évfordulóján.

    Végül még el szeretném mondani azt, hogy olyan Csodálatos gyermekkort élhettem meg Drága Szüleim jóvoltából, amit sohasem fogok elfelejteni és őrzöm életem váégéig.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2013. 06. 04

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

    

 

GONDTALAN GYERMEKÉVEK…

 

        Csend van, áldott drága csend. Az erdő látszólagos csendje átölelve fogva tart, miközben halkan lépegetek a fák között. A madarak csiripelése, az erdei rovarok, apró kis állatkák zajongása az én fülemnek felér egy külvilágtól elzárt szoba csendjével. Elmerengve, álmodozva ballagok és emlékezem. Az emlékek egymásra tornyosulva, megrohanva zúdulnak rám, miközben hallgatom a fák halk suttogását. Egyszer csak mintha egy időgép fedélzetén érezném magamat, elszáguldok a múltba, gyermekkorom gondtalan világába.

       Fekszem az ágyon betegen, mellettem áldott drága jó Anyám áll és vizes borogatást helyez tüzelő homlokomra. Halk szavával próbál vigasztalni, fájdalmamon enyhíteni dúdolgatva:

 

„Meggyógyulsz majd lelkem, meglásd kicsi vérem,

Betakarlak menten, aludj el most szépen.

A láz bíborpírja elszáll majd a légbe,

Könnyű lesz az álmod, meggyógyulsz majd végre”.

 

Hányszor eszembe jutnak az óta ezek az aggódó órák, amikor ápolt, takargatott és mindenét odaadta volna a gyógyulásomért cserébe.

        Az 1950 – es években elég nagy szegénységben éltünk, de azért szűkös beosztással valahogy mindig átvészeltük a válságos időszakokat. Emlékszem egyszer az udvaron játszadozva, alaposan megéhezve beszaladtam a konyhába ezekkel a szavakkal:

       -Megéheztem Idesanyám! Kenjen egy kis zsíros kenyeret!

 

A kérésemre Anyám, főzőkanállal a kezében halkan így válaszolt:

       -Nincsen kisfiam. Kevés a zsírunk a  vindőben. Főzéshez sem elég.

       Szomorú szívvel tudomásul vettem Édesanyám válaszát és csendben kiballagtam az udvarra tovább játszani. Már régen elfelejtettem az előbbi epizódot, amikor egyszer csak látom mosolyogva felém közeledni. Kezében egy szelet zsíros kenyér,a tetején zöldhagymával megszórva, amit felém nyújtott e szókkal:

       -Egyél kisfiam! Egyél! Nesze itt van, megkentem!

       Szótlanul elvettem a kenyeret és mohón falni kezdtem. A puha házikenyér, zsírral a tetején, hagymával megszórva akkor mindennél ízletesebbnek tűnt a számomra. Felért egy rúd téliszalámival, vagy a kedvenc „tikos” – levesemmel. Gyermekkoromban a tyúkhúslevest neveztem így.

       Az  időgép megy tovább, de a helyszín változatlan.A bakonyi kis község iskolájában a szünet végét jelző csengő vészjóslóan berregni kezdett, majd egy erélyes férfihang (Dalmát tanár úr ) hasította át a levegőt és lecsapott a zsibongó gyerekhadra :

        -Sorakozó! Egy – kettő! Szaporán!

        A megriadt nebulók hanyatt – homlok igyekeztek beállni a sorba, de Putner Jóska a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudott elég gyors lenni. A tanár odaintette magához, majd megfogta a pajeszát és így szólt a megszeppent fiúhoz :

        -Vedd le a szemüvegedet!

A gyerek engedelmesen lekapta, majd félénken várta a további fejleményeket.

        -Vigyázz fiam! – szólt a tanár és abban a pillanatban már le is kent neki egy hatalmas pofont.

        -Mondtam fiam, hogy vigyázz! Miért nem vigyáztál? – majd indulást vezényelt az osztálynak befelé a termekbe. Történelemóra következett, amelyet nem minden tanuló fogadott kitörő örömmel. Legtöbben így morfondíroztak magukban:

„Összegyűjtöttük az egész falu padlásáról a régi edényeket,korsókat,régi pénzeket,könyveket,újságokat. Lovas Misi még a család féltve őrzött kutyabőrét                                                                            (nemesi oklevél ) is elhozta, amit a mai napig sem kapott vissza. Mit akar a tanár úr velünk, hogy még a történelemről is állandóan faggat bennünket?”

       A tanár azonban nem méltányolta a lehajtott fejeket, a padba mélyen belesüppedő nebulókat, hanem felcsapta az osztálynapló fedelét és így szólt:

       -Gyere csak ki szépen Pisti fiam! – mutatott a padba elmélyülten kotorászó Tüzér Istvánnak, aki ijedten felállt és kiballagott a táblához.

       -Meséld el édes fiam, hogy mit tanultál mára otthol történelemből?

       -Én. Én. Én tanultam tanár úr! – azzal hosszan nyalogatni kezdte a szája szélét. –Mára az volt feladva, hogy…az volt, hogy ismételni kellett az előző óra anyagát ! – kapta fel a fejét hirtelen a megszeppent diák.

       -Iigen? – állt fel a tanár a katedrától. – Az előző óra anyagát ismételni? Gyere csak közelebb fiam!

       A megriadt diák közelebb lépett, Dalmát tanár úr pedig jó szokásához híven megfogta a pajeszát, és húzni kezdte felfelé. Pisti egy darabig megpróbálta felemelkedve menteni a menthetőt, de a kéz egyre magasabbra húzta a szőrzetét, majd hirtelen eleresztette.

       -Most meséld el édes fiacskám, hogy mit ismételtél történelemből? Mi is nagyon szeretnénk már hallani!

       -Három részre szakadt az ország…mert három részre szakadt…izé, el kellett volna a magyar meg az erdélyi nemesek…csak azok, igen az erdélyi nemesek, meg a Szapolyai…a Szapolyai Zsigmond.igen az…

       -Micsoda badarságot beszélsz fiam? A Szapolyai Zsigmond? Nem Jánost akartál mondani, édes gyermekem?

       -De azt, tanár úr! Azt akartam mondani, de nem jutott az eszembe. Egy kicsit eltévesztettem.

       Iigen? Valóban eltévesztetted Pityuli.Tévedésből most én is adok neked egy szép egyest, hogy legközelebb ne téveszd el a neveket és készülj rendesen az órára. Ezen kívül holnapra írd le ötvenszer azt, hogy: „Minden történelemórára rendesen és pontosan készülök.” – megértetted?

       -Igen tanár úr. Megértettem. – azzal leforrázva a helyére ballagott.

       Tanítás után hazafelé ballagva arról beszélgettünk, hogy már csak öt nap van hátra a tanévzárásig, és akkor felszabadultan vívhatjuk csatáinkat egymással. Kis falunk két részből tevődik össze, amit egy folyó választ ketté. Elhatároztuk,hogy holnap délután döntő ütközetre kerül sor a Németfalusiakkal.Ugyanis a folyó túlsó oldalát valamikor német telepesek lakták, akik az idők során elmagyarosodtak. Az utódok azonban örökölték az elnevezést.

        Másnap tanítás után mindkét csapat vezérkara megbeszélte a haditervet, majd négy óra körül a folyó két partján gyülekeztek a hadak. Nyilak, csúzlik, parittyák, fakardok képezték a seregek legfontosabb fegyvertárát. Mi Magyarfalusiak voltunk, ezért még pár nappal ezelőtt, mint fűzfapoéta megbízást kaptam egy támadásra buzdító vers írására. Remélem, hogy Petőfi Sándor nem forog a sírjában, mert ajkaimról így szólt a vers:

 

„Itt a nyilam kibe lőjem,

Németfalu áll előttem.

Belelövöm valagába

Csak úgy porzik a gatyája

Előre!”

 

       Csapataink ezek után kilőtték nyilaikat, a parittyák nekilendültek, a csúzligumik megfeszültek, majd kardot rántva megkezdtük a támadást. A túloldalon az első sortűz után hangos jajkiáltást hallatott valaki, majd a fejét fogva földre vetette magát. Kis Sanyi, ahogy mondani szokták, telibe találta az egyik fiú fejét egy kődarabbal. A folyón átkelve a transzformátorház környékén kibontakozott az ádáz közelharc a két tábor között. Rövid időn belül sikerült megfutamítanunk az ellenséget. Már a Posta környékén nyomultunk előre, amikor erősítést kaptak ellenfeleink. A csata hevében ugyanis nem vettük észre, hogy a megsérült fiú valamelyik társa elszaladt a szüleihez a hírrel. Azok rohanvást igyekeztek vissza botokkal felfegyverkezve és elűztek bennünket a már elfoglalt állásainkból. Szégyen a futás, de hasznos, ezért kénytelenek voltunk visszavonulni.

       Másnap szorongva léptük át az iskola kapuját, mert számítottunk a legrosszabbakra. Addigra már széltében – hosszában beszélték a faluban a tegnapi eseményeket. A sérült fiú fejét három kapoccsal tűzte össze Hudák doktor úr, mert betörött a pontos találattól. Az óra megkezdése előtt az osztályfőnökök mindenkit kirendeltek az udvarra. Nemsokára előlépett iskolánk nagy tekintélyű igazgatója Pisztolyos Tibor, aki maga is szenvedélyes vadász hírében állott a környéken. Megszeppenve,várakozón tekintettünk rá, amikor harsány hangon megszólalt:

       -Idefigyeljetek édes gyermekeim ! Ki hallott már ilyen barbár viselkedést ?Nem elég hogy állandóan harcban álltok egymással, még tettlegességig is fajul a dolog ? Eddig csak cowboyoztatok a Mélyárokban, most pedig már egymás fejét is betöritek? Szegény Ferinek a fejét úgy kellett az orvosnak összekapcsozni. Sanyi fiam! Terád nagyon haragszom! Te, aki az iskola egyik legjobb tanulója vagy, hogy tehettél ilyet? Ejnye! Ejnye! Ejnye! Kővel dobálózni?  Egyébként az a szerencsétek, hogy rövidesen itt a nyári vakáció, mert súlyosan megbüntetnélek benneteket ezért az újkori háborúért. A szünet végén erre azért még külön visszatérünk! Többé ilyen panaszt ne halljak rátok! Most pedig mindenki vonuljon be az osztályterembe és kezdődjék a tanítás! – azzal sarkon fordult és visszatért az irodájába.

       El kell mondanom így utólag az évtizedek távlatából, hogy Pisztolyos igazgató úr nagyon szeretett bennünket. A mostani feddő hangjából is a féltő, aggódó, egyben a titkos egyetértés is kicsendült. A titkos egyetértés természetesen nem a fejbedobálásra vonatkozott. Sokszor mesélte, hogy az ő gyermekkorában is rengeteg csínytevés előfordult. Mi szigorúbb számonkérésre számítottunk, ami most az egyszer elmaradt. Elmaradt, mint ahogyan sok más egyéb is az életben, ami történt velünk, vagy történhetett volna.

       Az időgép hirtelen megállt és az ajtaja kinyílt. Kiléptem rajta és újból a susogó erdő csendjében érezhettem magamat. Tüdőmet jól teleszívtam az ózondús erdei levegővel és elindultam visszafelé.

 

Vissza a civilizációba, ki az erdőből a zajos, dolgos hétköznapokba.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 24

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

„BEFORDÚLTAM A KONYHÁRA…”, DE NEM GYÚJTOTTAM RÁ A PIPÁMRA

Avagy újabb tüsi frizurás én

 

 

   Nálunk a családban sohasem volt divat a túlzott szőrzet viselet. Anyai és Apai ágon ugyan bajuszok előfordultak, de nem emlékszem arra, hogy láttam, vagy hallottam volna szakállas felmenőimről, vagy kortársaimról. A Magyar történelem bővelkedik különféle hosszabb, vagy rövidebb, áll, vagy körszakállat viselő eleinkről, de az úgynevezett „egyszerű emberek” körében már nem volt jellemző.  Sokáig engemet sem érdekelt, de aztán egyszercsak meggondoltam magamat és elkezdtem szőrzetet növeszteni a képemen. Környezetem sokkal nehezebben szokta meg, mint én, de nem tötődtem vele. Ezen a téren makacs voltam, nem is kicsit.

    Legelőször az 1970 – es években próbálgattam a különféle fazonokat, mikor Zircen a Mezőgépnél (később ROBIX) dolgoztam. Érdekes volt, mert közvetlen igazgatói hatáskörbe tartoztam és nem tette szóvá a szőrzetemet, az egyik üzemmérnököt ellenben utasította, hogy tüntesse el az arcáról.

    Később Veszprémben felsőoktatásban tanultam és különféle területekről voltak osztálytársaim. Éppen egy újabb körszakállas fazont próbálgattam és bizony úgy néztem ki, mint egy elhanyagolt hajléktalan, akinek már zsilettpengére sem telik. Az egyik Hölgy osztálytársam meg is jegyezte: „Milyen ronda vagy!” Csak mosolyogtam és nem szóltam egy szót sem erre a megjegyzésre. Egy héttel később frissen borotválkozva, már jól látszottak a körszakáll vonalai. Ugyanez a Hölgy mikor meglátott, odalépett hozzám ezekkel a szavakkal: „Ne haragudj a múltkori megjegyzésemért, nem is vagy ronda!” Semmi gond – feleltem – a múlt héten, valóban még kicsit furcsán néztem ki, de már alakul a formája az új szőrzetemnek.

    Ugyanitt volt egy Balatonalmádi rendőr osztálytársam is, V.Feri, aki akkor Őrsparancsnok helyettes volt. Állandóan szekírozott, hogy alágyújt egyszer a szakállamnak. Neki ezt feleltem: Te egy konzervatív rendőr vagy. Nézz körül, hiszen már a rendőrségnél is engedélyezett a viselet, miért foglalkozol velem állandóan?

    Később egy új munkahelyemen a főnök meg állandóan azt kérdezte, főleg nyaranta: „Nincs meleged ebben a szakállban?” Levágatni ő sem merte, mert erre nem volt előírás sehol sem.

    Nem szabad elfeledkeznem Áldott emlékű Édesanyámról sem, aki szintén nehezen viselte el azt, hogy szakállam van. Hiába szabadkoztam azzal, hogy ettől még nem vagyok kevesebb, hisz a történelmünk nagyjai is sokan rendelkeztek különféle formájú arcszőrzettel. Mikor már Édesapám is beteg lett, sokszor emlegette: „Apád is nagyon örülne fiam, ha levágatnád a szakálladat!” Erre is csak ezt feleltem: Idesanyám!(Így szólítottam, nálunk faluhelyen ez volt a szokás) Ha tudnám, hogy Idesapám ez által meggyógyulna, rögtön levágatnám, de nem ezen múlik sajnos!

    Egyébként állandó jelleggel 1978 – tól kezdve van valamilyen formában arcszőrzetem, természetesen bajusszal együtt. Nagyon sokáig régi, ifjúkori Barátom Lampert Dénes igazgatta a hajamat és szakállam állapotát először Szülőfalumban Bakonyszentkirályon, később pedig Zircen. Neki soha nem kellett hosszan sorolgatni a kérésemet, mert bármilyen évszakban voltunk, csak ennyit mondtam: Barátom! A szokásos haj és szakállviseletet kérem. Dénes ebből tudta, hogy Télen kicsit hosszabbra, melegebb időszakban pedig jó rövidre kell igazítani a fizimiskámat szőrzetileg.

   2012. december 21 – től kezdve Gyulán élek. Hála Istennek, szert tettem egy házi fodrászra, Szerelmem személyében. Igencsak karbantartást igényelt már a hosszúsága, ezért: ”Befordúltam a konyhára…” de nem gyújtottam rá a pipámra. Ugyanis nem dohányzom, de ideiglenesen mindig fodrászüzletté változik, amikor Tündérrózsám leültet a székre fazonigazítás végett. Most kimondottan tüsi fazont kértem, ami azt hiszem a javuló időt tekintve mindenképpen praktikus. Szakavatott kezekkel (pedig nem is ez a foglakozása) és technikai eszközökkel nekilátott, aminek az eredménye a tükörbe tekintve megelégedésemre szolgált. Mikor felkeltem, csókkal háláltam meg a fodrászomnak, ami a fizetség és borravaló is volt egyben, a következő szavak kíséretében: Megtartom a fodrászt és jövök legközelebb is!

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2013. 04. 18. Csütörtök délelőtt 11:05

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

HOL A HELYE AZ IMÁNAK?

 

     Megboldogult apai nagybátyám református lelkész volt, aki az egyik prédikációjának a következő címet adta: „Az imádság megért.”

Az elmúlt évtizedek során többször is átolvastam az 58 évvel ezelőtt írt sorait, amelyekben megvizsgálta az imádkozás jelentőségét, annak hármas tagozódását:

 Mit jelent imádkozni?

 Hogyan kell imádkozni?

 Miért kell imádkozni?

Az akkori szavai közül legjobban az fogott meg, hogy – hogyan kell imádkozni, azaz:

 

Hol a helye az imának?

 

     Egy régi mondás erről így vélekedik:

„Hinni csak a templomban szabad!”

      Ez a mondás valójában felér egy örök igazsággal, mert az ima a hittel való élés megszokott formája a templom, az Isten háza volt a történelem során. Ezen belül az imádság, a közösségben végzett lelki gyakorlat volt a legismertebb lehetőség. Valóban csak ez lenne az egyedüli, az idvezítő, az igazi imádságos, biblikus formája az imának? Saját tapasztalatból tudom, hogy Istenhez bármikor, bárhol és bármilyen formában fordulhatunk imáinkkal. Nála mindenkor meghallgatásra találunk.

     Mindenkinek legyen meg a maga hite és meggyőződése szerint!

Szeresse úgy az Istenét, ahogyan ő azt elképzelte magának. Ha úgy gondolja, hogy ezt csak a mindennapi templomi imával, a lelkész segédletével tudja csak megtenni, az tegyen úgy!

Aki otthon, a magányban bezárkózva, elmélkedve, Bibliát olvasgatva, meditálva magában imádkozva tudja megtenni ugyanezt, legyen meg az ő hite Szerint!

Vagy esetleg a pusztába, erdőbe vonulva teszi ugyanezt, mint az Úr Jézus Krisztus, legyen meg az ő hite szerint is!

 

Hol a helye az imának?

 

Templomban, otthon, pusztában, erdőben, vagy útközben, a lényeg ugyanaz legyen:

Teljes szívünkkel, odaadással, igaz hittel tegyük azt!

Tapasztalatból tudom, hogy a templom, külsőségeiben természetesen mindenek felett álló lehetőség, de a mai rohanó világban igaz hittel, két istentisztelet között is lehet az Úrhoz fohászkodni valamilyen személyes módszerrel:

     Pld: Hajnali öt óra körül munkába menet a buszmegálló felé. A rendelkezésre álló kb. Tíz percben olyan elmélyülten lehet az Istenünkhöz fohászkodni, hogy szinte észre sem vesszük az idő múlását. A viszonylagos hajnali csendesség pótolja a látványosabb harang szavát, de jótékonyan körüllebegi az imánkat. Ettől felszabadultan, frissen, hitünkben megerősödve lehet felszállni a buszra minden reggel.

 

Hol a helye az imának?

 

     Bárhol, ahol azt teljes szívvel és meggyőződéssel tudjuk megtenni.

„Az imádság megért.” – Isten mindig megért és meghallgat!

„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved… Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen!”

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2008. 01. 22

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

ALACSONY BARNA KATONA FELEMÁS CIPŐBEN

BOLDOG „BÉKEIDŐK” 1966 – 68 KÖZÖTT

 

 

    Manapság a fiatalok már nem tudják elképzelni azt, hogy milyen lehetett a sorkatonaság, amelynek, hála Istennek én még tagja lehettem. Nem akartam kibújni alóla, mert úgy gondoltam, önállóság és kitartásból még nem kaptam eleget az élettől 18 éves koromra és bizony rám fér. Nem is haragudtam senkire akkor, amikor 1966. november 24 – re szólóan megkaptam a behívót. Pápán a laktanyában belekóstolhattam mindabba, amitől olyan sokan tartottak, de én játszi könnyedséggel 2 éven keresztül viszonylag jó hangulatban átvészeltem a hol kemény, hol a könnyedebb hétköznapok viszontagságait. Több epizódját már feldolgoztam ezeknek az éveknek, hónapoknak, de most egy megmosolyogtató, jelentéktelennek tűnő eseményről szeretnék mesélni egy kicsit.

    Újonc korban, de öreg katonaként is mindig örömmel vettük, ha kimaradásra, eltávra, netán hosszú eltávozásra, vagy szabadságra mehettünk és kiszabadulhattunk a kötelezettségek igájából legalább egy kis időre. Mindennek megvolt a rendje ezen a téren is, mert nem volt az ilyen egyszerű. Kihallgatáson kellett mindent kérni, és ha áldását adta rá a századparancsnok, akkor el kellett menni a század írnokhoz a hivatalos papírokért, kivéve, ha állandó kimaradási engedélyünk volt. Ez visszavonásig érvényes volt minden napra, feltéve akkor, ha átmenetileg felfüggesztették a használatát, amire esetenként sor is került.

    Pontosan már nem emlékszem, hogy újonc koromban, vagy öreg katonaként készülődtem szabadságra, de a történetem szempontjából nincs is jelentősége. A regula azt írta elő, hogy akinek papírja volt elhagyni a körletet és a laktanyát, előtte ki kellett kérni a raktárostól a kimenő ruhát, mert csak ebben lehetett elmenni. Nekem nem volt egyszerű hazajutnom szülőfalumba Bakonyszentkirályra, de a legjobb megoldásnak az kínálkozott, hogy hajnalban vonatra kellett szállnom Pusztagyimóton a vasútállomáson, ami légvonalban nem is volt messze a reptértől. Bemenni ugyanis Pápára, a vasútállomásra nagy kitérő lett volna, inkább választottuk a „kerítésparancsnokságot” mert ez a megoldás praktikusabbnak tűnt, nem beszélve az időspórolásról. Előző este a kimenőruhámat, cipőmet odakészítettem a vaságy végébe és vártam, hogy majd éjszaka a megbeszélt időben felébreszt a század ügyeletes.

   A körletünk (szállásunk, ha valaki nem ismerné ezt a kifejezést) egy hatalmas hodály volt, amit csak tartóoszlopokkal választottak el egymástól.. Középen egy hosszú folyosó, két oldalt pedig álltak az emeletes vaságyak. Minden egy légtérben volt, ezért takarodó után már csak akkor lehetett felkapcsolni a villanyt, ha riadót fújtak, illetve reggel ébresztőkor, ha még nem volt elég világos a teremben. A bejárati ajtónál egyetlen jelzőfény világított csak, hogy ne kelljen teljesen sötétbe tapogatózni akkor, ha valakinek, éjnek évadján ki kellett mennie a mellékhelyiségbe. A megbeszélteknek megfelelően csendben felébresztett az ügyeletes és a gyér látási viszonyok közepette felöltözködtem és az éj leple alatt eltávoztam a tiltott kijáraton a laktanya területéről és elindultam Pusztagyimótra a vasútállomásra. Megváltottam a menetjegyemet Veszprémvarsányig, hogy ott majd a Győr felől közlekedő buszjárattal tovább utazzam szülőfalumba.

   Ilyenkor általában nem sokan utaztak a vonaton, ezért a „csühös” (gőzmozdonyokat hívták így) vagonjában kényelmesen el tudtam helyezkedni. Elaludni nem mertem, mert attól féltem, hogy túlmegyek az állomáson és Tatabánya felé ébredek csak fel, ami nem igazán lett volna szerencsés számomra. A kalauz lekezelte a jegyemet, majd kényelmesebb pozíciót keresve magamnak, keresztbe tettem a lábamat, de abban a pillanatban már vissza is húztam, Nem hittem a szememnek a látvány hatására, mert amit láttam, az kissé komikus volt. Úgy jártam, mint Pierre Richard abban a bizonyos, ominózus filmben, a „Magas szőke férfi felemás cipőben”. Az egyik lábamon egy barna cipő volt, a másikon pedig fekete. Tudniillik a kimenő ruhánkhoz barna cipőt rendszeresítettek, a gyakorló feladatokra pedig feketét. A gyér világításban ugyanis a körletben a nagy sietségben összecseréltem a lábbeliket és csak a vonaton vettem észre a malőrt. Az út hátralévő részében nem is mertem elővenni a lábaimat az ülés alól, mert attól tartottam, hogy észreveszik rajtam a fülketársak és kigúnyolnak érte.

    Hazaérve az otthonomba már kicsit megnyugodva meséltem el Szüleimnek a történteket. Édesapám, aki megjárta a Don poklát is tartalékos katonaként, jókat kacagott rajtam mondván: „Fiam! Mi örültünk volna annak idején, ha a háborúban ilyen felemás cipőt is kerül az elvásott lábbeli helyett!”Nem búslakodtam rajta én sem, de már visszafele azért a civil félcipőmben indultam el, a felemás lábbelit pedig táskában hoztam vissza a laktanyába. Mikor társaimnak elmeséltem, ők is derültek rajta és sokáig emlegették, mikor készülődtem valahova a kimenő ruhámban.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2012. 07. 19. Csütörtök délután 14:15

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Gyula bátyám hegedül

 

NEM SZÓL A HEGEDŰ TÖBBÉ

Emlékezés Nagy Gyula Bakonyszentkirályi református

lelkészre, halálának 70. évfordulóján

 

 

       Nagy Gyula, Bakonyszentkirály szülötte volt. Rövid földi életében igyekezett gyorsan és sokat cselekedni, hogy minél többet megvalósíthasson elképzeléseiből. Talán a túlfeszített szellemi munka, talán a sors különös játéka folytán életútja nem teljesedhetett ki igazából.

       1928. November 22 – én 6. Osztályos gimnazista korában a „Zúgó – búgó Bakony felett” – című versében is előrevetítődik a tragikus jövő képe:

 

 

Zúgó – búgó Bakony felett

Őszi szelek járnak,

Hideg ősz van, vége rég a

Napsugaras nyárnak.

 

Hullanak a falevelek

Csendesen a földre,

Behantolják nótás kedvem

Fagyos sírgödörbe.

 

 

 

       Önéletrajzának egy kis töredékében így ír pályakezdéséről:

„Születtem 1910. nov. 9 – én Magyarszentkirályon, Veszprém megyében. Még nem voltam 6 éves, midőn elemi iskolába adtak. Ugyanis nálamnál kisebb fiúk is jártak akkor elemi iskolába s arra kértem édesapámat, hogy én is hadd mehessek. Mint első tanuló, én vezettem nagyünnepeken a kis legátusokat. Így alkalmam volt megismerni némiképp a pápai diákot. Vágy támadt bennem. Én is diák szerettem volna lenni! De hogyan? Szegény szüleimnek elég teher volt a megélhetés is. A Gondviselés gondoskodott. A megüresedett parochiába a gyülekezet Tóth Sándor nagytiszteletű urat hívta meg. Ő lett ezután az én Mecénásom. Behozott a pápai öreg kollégiumba. Ismeretlen falak, idegen emberek közé.

       II. Osztályos koromban terítő lettem. Később 1, 2, sőt 3 fiút is tanítottam. Legációba is jártam. Csak minél kevesebbet kelljen áldozni értem szegény szüleimnek. Tanultam, ahogy csak tudtam. Tavasz volt életem. Virág nyílt körülöttem, hogy annál fájóbb legyen az ősz. Most itt vagyok az V. Osztály falai közt. Vajon milyen lesz a tél, mikor életem tavaszát is bánat felhők borítják sötétre. Hej emlékek, kedves emlékek…”

       A Pápai Református Főgimnáziumot 1930 – ban végezte el. Közben 1929 – ben részt vett Angliában a Jambore Nemzetközi Cserkész találkozón.

1930 – 34 között a Pápai Református Teológia Akadémián tanult.

1933, október12 – én segédlelkésznek nevezték ki Pápára. 2 évig töltötte be ezt a hivatást.

1935 – 36 – os tanévben, Skóciában végezte egyetemi tanulmányait St. Andrewsben.

1935. November 16 – án egy napot töltött el Áprily Lajossal, aki akkor tanulmányúton volt Skóciában.

1935 – 37 – es tanévben, Franciaországban, Strassburgban járt egyetemre.

1937 – 38 – ban Csurgón volt segédlelkész. Ugyanitt tanított a református gimnáziumban is.

41 napig szülőfalujában Bakonyszentkirályon is segédlelkészkedett. Mikor itt szolgált, az erdőben járva gyakorolta az istentiszteletre megírt beszédeit. A fák között sétálva, hangosan mondta az evangéliumból elkészített gondolatait.

       Mellhártyagyulladásból indult betegsége azonban ekkor már egyre jobban elhatalmasodott rajta. A következő évek sem hozták meg számára a gyógyulást. 1943. Január 29 – én Bakonyszentkirályon, halálos ágyán még a kezébe vette kedves hegedűjét, amelyen elkezdte játszani a „Lekaszálták már a rétet” – című nótát. Az utolsó strófát már nem tudta eljátszani, mert a keze nem bírta el a vonót. Az akkordokat kézzel pengette ki a húrokon, majd a hegedűt elengedve ezt rebegte halkan: „Idesapám!” - azzal a szíve utolsókat dobbanva örökre megállott.

       Másnap a faluban senki nem akarta elhinni, hogy meghalt, mondván, hogy az éjjel még hegedülni hallották a Gyulát. 31 – én volt a temetése, ahová szinte az egész lakosság elkísérte. A Pápai Alma Mater képviseletében Ólé Sándor lelkész búcsúzott el tőle. Pár gondolat a beszédből:

       „Középiskoláit a pápai református kollégiumban végezte. 1922 – től 1930 – ig, mindvégig jeles eredménnyel. Tehetsége és kitűnő képességei utat nyitottak volna előtte bármely pályára, ő azonban lelkészi hivatásra érezte magát elkötelezve. A pápai református főiskolán végezte teológiai tanulmányait, ugyancsak kitűnő eredménnyel. Az alatt a 12 év alatt, míg intézetünk tanulója volt, dísze és büszkesége volt az iskolának. Azután külföldre ment. 1935 – 36 – ban  St. Andrewsban a következő évben pedig a Strassburgi egyetemen folytatta tanulmányait és képviselte fajtánkat odaadó és lelkiismeretes munkával, meg becsületet szerzett neki messze idegenben és tisztességet a szülőknek, az iskolának, a nemzetnek, akik nevelték… a lélek és a munka embere volt. Kollégiumi pályafutása alatt, mint kitűnő tornász, zeneértő, irodalmár, gyorsíró, teológus és jó barát, mindig társai élén állott. Elnöke volt a gyorsíró körnek, a Kántusnak, a Főiskolai Képzőtársaságnak, titkára a Tóth Ferenc Körnek, volt főiskolai szenior stb. És ezekben az ifjúsági egyesületekben nem csak, mint vezető, hanem mindig, mint példamutató munkás is elöl járt, amit mutat az a sok pályadíj és kitüntetés, amit az évzáró vizsgákon neki átnyújtottak.

         Az - az óriási munka, amit állandóan végzett és az a mindenkor emelkedett és vidám lelkület, amellyel végezte, tette, azt hogy tanulótársai és tanárai egyformán szerették… Mi, akik fájó szívvel tesszük le az emlékezés koszorúját, havas sírhantjára, úgy érezzük, hogy ő ez alatt a 32 év alatt, míg élt többet dolgozott, mint mások egy hosszú életen át. A többlet abban a példamutatásban van, amit ő egész életében a kötelesség és a hivatás teljesítése terén elénk állított…”

        Dr. Lőrincze Lajos, a neves nyelvészprofesszor, egykori pápai diák így írt kettőjük kapcsolatáról: „Igen. Nagybátyjával jó ismeretségben, barátságban voltam. Igen kiváló diák és teológus volt. Nagy kár érte, hogy olyan fiatalon meghalt.”

        Életében telve volt optimizmussal, a jövő reménységével. Ezt illusztrálandó álljon itt a Pápai Kollégiumi Lapok 1933. Márciusi számában megjelent „Kilátók” című vezércikkének néhány sora:  

         „Az én szemem előtt a temetők völgyei magaslatokká emelkednek. Feléjük túl az árnyékba vont horizonton messze jövendők napsugaras reménységei integetnek. E kilátókon közelebb az Isten, biztatóbban hívogat a holnap!

         Azért ne sajnáljuk az időt és a fáradtságot. Zarándokoljunk fel néha ezekre a kilátókra. Szívjuk tele magunkat szebb idő reménységével és álmaival. Azután szálljunk alá a völgyekbe és vágjuk, döngessük a holnap kapuit. Megnyílnak, csak higgyük és akarjuk. Mikor, hogyan? Erre te keresd meg a feleletet imádságoddal, életeddel!”

        Nagybátyám hegedűjét családi örökségként máig is őrzöm. Még az a korabeli vonó is megvan, ami halálos ágyán kiesett a kezéből. Abban az állapotában őriztem meg, ahogyan 1945 – be egy orosz katona dulakodás közben eltörte nagyanyám kezében, mikor el akarta tőle venni.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2013. 01. 29.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

„PIROS LÓBALZSAM”

Gondolataim a gyógyszer nélküli gyógyításról

 

 

     Isten látja a lelkemet, soha nem voltam és ma sem vagyok az orvos és gyógyszerésztársadalom ellensége, sőt lejáratója. Tiszteletben tartom mindazoknak az álláspontját is, akik mindenképpen a hagyományos orvoslás híveként a gyógyszerek rendszeres fogyasztói már régtől fogva, mert csak abban látják bajaikra az egyedül üdvös orvosságot, gyógymódot. Faluhelyen nőttem fel, ahol a körzeti orvost, a jóságos Hudák Doktor Urat csak akkor kereste fel a falu népe, ha már a házi patika (gyógynövények, teák stb.) valahogyan nem segítette ki a bajból. Emlékszem, teaként a hársfavirág, csalánlevél, bicske (csipkebogyó) és kamilla szolgált, ami mint gyógynövény is megtette az áldásos egészségmegőrző hatását mindenkire. Nem voltak akkor még filteres teák, amit boltokban lehet vásárolni, de nem is volt rá szükség, hisz az említettek ott teremtek szinte minden paraszt portán, erdőn és mezőn a mi falunkban is. A friss falusi levegő, az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás (nekünk, gyerekeknek is be kellett segíteni az otthoni munkákba, főleg a nyári szünetben) egyébként is jótékony hatással volt minden korosztályra egyaránt. Persze akkor is voltak azért olyan kényeskedő emberek (főleg hölgyek között) akik mint ahogyan felénk mondták: „Ha rosszul fingott, már azonnal rohant Hudák Doktor Úrhoz a bajára orvosságot íratni”.

     Talán ennek az életmódnak köszönhető mindaz, amit magam is elhoztam a szülői háztól. Rájöttem arra, hogy egy kis köhintés, egy kis enyhe fájdalom még nem jelenti azt, hogy orvoshoz kell azonnal rohanni. Mikor már elég sok mindent tudtam mindazokról a dolgokról, amiket előttünk titkoltak, nem szabadott róla beszélni, vagy gyógyulni úgy, hogy orvos közelébe sem járunk, döbbentett rá arra, hogy próbáljak magam is úgy kilábalni a különféle betegségekből, hogy abban én is hatékonyan részt vehessek. Lehet, hogy most majd megköveznek érte, főleg a szkeptikusok, hogy az ezoterikus gyógyításban és gyógyulásban azért hiszek már évtizedek óta, mert magam is igyekeztem általa kilábalni minden olyan bajból, betegségből, amivel nagyon sokan már azonnal orvosért kiáltottak. Elkötelezett híve lettem a természetes gyógymódoknak, amelyek ősidőktől fogva segítették az emberek egészségének megóvását és gyógyulását. Újat nem mondok azzal, hogy minden gyógyszer a mellékhatásai miatt a szervezetünk immunrendszerét gyengíti, ehhez még orvosi tudás sem szükségeltetik és a káros mellékhatások egyébként is fel vannak rajta tüntetve. Vállalom azt is, ha valaki nagyképűnek tart a következő kijelentésemért, amit szintén már régtől fogva hiszem és vallom:” Az immunrendszeremet azért tartom, hogy dolgozzon meg azért, amiért a fizetését kapja. Az Istenünk mikor Teremtette az embert, gondoskodott arról is, hogy egy mindig kéznél lévő orvost rendelt mindenkihez, amely benne lakozik születésétől a haláláig.

      Halkan lekopogom a 63. évemben járva azt, hogy orvosokkal leginkább csak baráti vonatkozásban szeretek találkozni, nem pedig betegként. Közel hét éven keresztül hivatalsegédként a háziorvosomat is legtöbbször csak akkor kerestem fel, ha levelet vittem neki. Ilyenkor azt szokta mondani, hogy legalább mérjük meg a vérnyomásomat, ha már itt járok. 2 – 3 évente azonban mindenképpen el kell mennem hozzá, mert ki tudja miért, a bal fülem eldugul és akkor a hurkatöltőhöz hasonlatos szerszámmal forró vízzel átmossa mindkét hallójáratomat és egy időre letudom az orvosi vizitet. Talán egy hónapja volt aktuális ismét a dolog. A csinos asszisztens mielőtt a művelet elkezdődött, a vérnyomásomat megmérve azt mondta, hogy nagyon jó. Persze nem mulasztottam megjegyezni azt sem, hogy féltem attól, hogy felmegy a vérnyomásom a látványától. Elnevette magát és én akkor még előhozakodtam a régi, szakállasnak mondott kéményseprő viccel, amely imigyen szól:”A koromhoz képest egész jól nézek ki!”

    Az előbb már célozgattam rá, hogy nem mindig volt lehetősége az embernek arra, hogy a hagyományostól eltérő módszerekkel igyekezzen meggyógyulni, a gyógynövényeket, teákat kivéve. A különféle energiával gyógyító, a konzervatív természettudományos ismeretekkel nem magyarázható, mégis hatékony gyógyulásokat eredményező eseteket sarlatánságnak kikiáltó, áltudományossággal illető szemlélet volt az egyedüli elintézési módja ennek nagyon sokáig. A keleti gyógymódokkal, talán az akupunktúrát és akupresszúrát kivéve, nem gyakran lehetett találkozni a hétköznapokban a rendszerváltás időszakáig. Akkor lehetőség nyílott arra, hogy bejöhessenek hozzánk is olyan gyógyítók például az oroszországi régióból, akiket aztán csak egyszerűen Természetgyógyászoknak neveztek el általánosítva, illetve rengeteg szakirodalmat lefordítottak magyarra és kiadták. Ebben nagy Érdeme volt és van ma is az Édesvíz Könyvkiadónak. Gyógyítottak energiaátvitellel, csontkovácsolással, teákkal stb. Sajnos közöttük is voltak azonban olyanok, akik egy rövid tanfolyam elvégzése után már azt hitték, ők is tudnak gyógyítani. Ezzel egy idő után lejáratták még azoknak a hitelét is, akik valóban mesterei voltak a hagyományostól eltérő orvoslásnak. Szerencsére voltak és vannak olyan orvosaink is, akik megismerkedve ezekkel a lehetőségekkel, Orvos – Természetgyógyászati módszereket együttesen alkalmazva váltak sikeres és eredményes gyógyítókká. Talán 1995 környékén volt szerencsém kapcsolatba lépni Jucival, aki többféle, ebbe a tárgykörbe tartozó mesterség tudójaként gyógyított. Éjszakákba nyúló beszélgetés közben sokat tanultam Tőle ezekről a dolgokról. Emlékszem, hogy egyszer a kis unokám a heverő fejtámlájába beverte a fejét úgy, hogy egy pillanat alatt dió nagyságú daganat lett a homlokán. Laskásunkhoz közel éppen a volt MHSZ épületében egészségnap tartottak és Ő is ott állt ingyenesen annak a rendelkezésére, aki igényelte. Ölbe kaptam a kicsit és odarohantam hozzá. Energiát közvetített a daganatra irányított tenyereivel, melynek következtében szemmel láthatóan leapadt, majd egy kis tégelyt elővéve bekente vele. Kiderült, hogy körömvirág balzsam van benne. Kb. félig volt, amit nekem adott azzal a tanáccsal, hogy pár napig kenegessem még vele a pici homlokát. Két nap múlva már teljesen eltűnt nyom nélkül. Tőle tudtam meg azt is, hogy a balzsam mindenféle égési sebre és gyulladásra is használatos. Ettől kezdve, ha a szám szélén herpesz (mifelénk csúznak hívják) keletkezett, vagy még kialakulás előtt fájni kezdett, ezt használtam eredményesen. Nyom nélkül pár nap alatt meg lehetett vele gyógyítani, nem kellett drága kenőcsöt felíratni az orvossal, vagy recept nélkül kiváltani a gyógyszertárban.

    Pár hónappal később begyulladt a bal térdem, amit elmeséltem neki. Azt mondta, hogy elvisz a barátnőjéhez, Margithoz, aki itt lakott Zirchez közel és már évek óta hivatásos Természetgyógyászként praktizált és gyógyít a mai napig is. Behunyt szemmel ellazulva kellett ülnöm egy fotelben szemben vele, aki kb. másfél méterre volt tőlem és energiával kezelt, amit felém fordított tenyereivel sugárzott. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan röntgensugár tapogatta volna le a testemet a fejem búbjától egészen a talpamig, közben a különböző szerveimnél és végtagjaimnál is elidőzött. A kezelés talán félóráig tartott. Mikor végzett, szólt, hogy kinyithatom a szemeimet és megkért, hogy álljak fel, majd guggoljak le és ezt többször ismételjem meg. Utána megkérdezte, hogy mi van a térdemmel, fáj – e még? Természetesen nem fájt és elmondtam neki, hogy úgy érzem, mintha a térdemben a „csapágyakat” megolajozta volna, olyan könnyedén hajlott fájdalommentesen.

     Az évek során aztán igyekeztem úgy élni az életemet, hogy magam is koncentráljak arra, hogy az elesettség érzetét kerüljem el mindig, ha úgy érzem, valami lappang bennem. Gyógyteák, gyógynövény alapú krémek, balzsamok is csak akkor kerültek használatba, amikor úgy éreztem, nélküle nem tudnék dolgozni, de orvoshoz sem akartam elmenni, hogy aztán drága gyógyszerekkel táppénzen ücsörögjek otthon. Egy héttel ezelőtt észrevettem, hogy a jobb vállamban valami bizseregni kezd, halvány fájdalom kíséretében. Múlt héten, Szerdán mikor Édesanyámnál voltam, mondtam is neki, hogy fáj egy kicsit a vállam, nem tudom, mi lehet vele. Gyulladásra gyanítottam, mert sérülés nem történt velem mostanában és reumatikus bajaim sem igen voltak még. Ismerőseim, akik megérzik a szeszélyes időjárás változást a tagjaikban mondták, biztos, hogy én is így vagyok vele. Velem még ilyen nem fordult elő eddig, de ezen elgondolkodtam kicsit. Itt vagyok a 63. életévemben már, semmi sem a régi a tagjaimban, de még minden az eredeti születésemtől fogva. Talán mégis igazuk lehet? Már – már azt fontolgattam, hogy ha nem múlik el a fájdalom, elmegyek a háziorvosomhoz immár betegként is hosszú idő óta. Pénteken, június 18 – án ballagtam hazafelé, amikor hirtelen megtorpantam egy kb. féléve nyílt gyógynövény szaküzlet előtt. Gondolkodás nélkül beléptem és rákérdeztem, tartanak – e valamilyen gyulladáscsökkentő kenceficét. Az eladó fiatal hölgyek nagy szakértelemmel kezdték felsorolni azokat a balzsamokat, amiket ilyen célra tartottak. Megütötte a fülemet egy olyan, amiről eddig még sohasem hallottam:

-„Lóbalzsam” – mondta az ifjú hölgy és már mutatta is a hatalmas tégelyeket. Az egyikben zöld színű zselészerű anyag volt, a másikban pedig piros. Eredetileg lovak számára kísérletezték ki, később hatásosan kezdték alkalmazni az embergyógyászatban is, nagyon sokszor sportolóknál is. Melegítő, nyugtató, lazító hatású készítmény, amely a kámfor, az árnika és a rozmaring mellett még chilit is tartalmaz. Gondoltam, ha a lovaknak használ, akkor talán rajtam is segíteni fog. A piros nem a színe miatt volt szimpatikus, hanem a plusz chili tartalma miatt. 500 ml tartalmú a tégely, sokáig elég, ha szakszerűen bedörzsölve használja az ember. Alig értem haza, már ki is próbáltam. Az este folyamán még párszor bedörzsöltem vele a vállamat, majd lefeküdtem. Éjszaka alig aludtam valamit, olyan iszonyatosan fájt. Reggel még kétszer bedörzsöltem, majd elutaztam Édesanyámhoz a szokásos hétvégi látogatásra. Alig tudtam felemelni egy kicsit a jobb karomat. Ha nem esett volna egész nap az eső, most akkor sem tudtam volna érdemben semmit sem csinálni. Tésztát főztem ki, de még a kavargatás is nehezemre esett. Sajnos nem vittem le magammal a tégelyt, ezért csak délután mikor visszaértem, akkor tudtam vele ismét bekenni a vállamat. Szombaton éjszaka már jól aludtam, alig éreztem fájdalmat. Vasárnap egész nap kúrálgattam magamat és ma már annyit javult, hogy alig van benne kis fájdalom.

     Továbbra is hiszem és vallom, hogy tisztelet az orvosoknak a gyógyító munkájukért, de amíg csak tudom, én inkább csak kalapot emelve köszöntöm Őket az utcán, minthogy leüljek az orvosi székükbe páciensként. A „Lóbalzsam” pedig azt hiszem, most már egy fontos tartozéka lesz a természetes alapanyagokat tartalmazó házi patikámnak a jövőben.

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2010. 06. 21.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Wathay Ferenc festménye

 

SZÖKÉS  A  VÁR  FOKÁRÓL

 

Fejezetek Wathay Ferenc Cseszneki végvári vitéz életéből

 

        Anno, 1600.A lovas vágtatva érkezik Veszprémbe és megállítja lovát a vár előtt, majd leszállva erélyesen megzörgeti annak vaskos kapuját. Az őr mogorván lekiált az idegennek:

-Ki vagy! Miért dörömbölsz ilyen erősen a várkapun?

-Vágról érkeztem nemzetes Wathayné őnagyságától hozok üzenetet Wathay vicekapitány uramnak. Sürgősen szólanom kell az urammal. Kérlek, rögvest bocsáss a színe elé.

        A Kapuőr szélesre tárta a bejáratot a lovas előtt, aki újból nyeregbe pattanva beviharzott a várba. Az udvaron gyakorlatozó katonák eligazították, hogy hol találja meg a vicekapitányt, aki meghallván, hogy Nagyvágról hoztak neki üzenetet a számára, sietve a lovas elé jött a palotából. Azért is sietett, hisz nemrég vette nőül Nemes és Nemzetes Ládony Annát, vitézlő Viczay István özvegyét. Azt hitte, hogy véle történt valami baj. Imigyen szólott a küldönchöz:

 -Mi hírt hoztál fiam? Csak nincs valami baja a Nemzetes Asszonynak?

 -Hála légyen az Istennek Nagy Jó Uram, a Nemzetes Asszony jól van. Hatszáz tatár portyázó lovas rajtaütött a füvelő lovain és mind a tizenhetet elhajtotta. Ezen kívül a Nemzetes Asszony hat szekeres lovát, valamint nyolc ökröt is elhajtottak, három szolgáját pedig lekaszabolták.

       Wathay mikor ezeket a híreket meghallotta, kicsit megkönnyebbült, hogy nem a fiatal feleségének esett baja. Intézkedett a helyettesítéséről, majd elővezettette a lovát és nyolc jó vitézét szólítván, felpattanva mindannyian, elvágtattak. Feleségét a Ládonyban lévő családi udvarházban találta. Megölelték, csókolták egymást, majd az Istennek hálát adva pár napot egymás vigasztalásával töltöttek. Ekkor elbúcsúzván szeretett Annájától, Veszprémnek vette az irányt. Útba esvén Pápa városa, gondolta, hogy benéz Maróthy Mihály kapitány uramhoz a várba, aki ez idő tájt irányította az erődítményt.

       Sajnos azt nem tudhatta, hogy a francia zsoldosok fellázadtak és foglyul ejtve lefegyverezték őt is az embereivel együtt, hogy átjátszhassák a várat a töröknek. A franciák nem akarták beereszteni őket, de Maróthy közbenjárására mégis kaput nyitottak nekik. Nem gondolták ekkor, hogy milyen felelőtlenség volt ez részükről. Alighogy beléptek már le is fegyverezték mindnyájukat. Elvették a kardjukat, amely akkoriban egy vitézlő ember számára nagyon megalázó volt. Este megvacsoráltak a magyar vitézek, a franciák pedig mulatozni kezdtek. Másnap Wathay kérvén a francia lázadókat, hogy engedjék őket szabadon elvonulni. Ezt azonban megtagadták, sőt harmadnapra a vár és a város töröknek való átadására készülvén Csaby Mihály, Maróthy Mihály, Bakarcz Sándor, Koppány Péter és több szolgájukkal együtt vasra verték mindnyájukat. Összesen tizenötöd magával együtt bezárták őket egy különálló házba.

       Azon tanakodának mindnyájan, hogy hogyan tudnák a vasat levenni magukról, hogy megszökhessenek. Kitervelték a szökési útvonalat is, csak sajnos nem tudhatták, hogy nagyon erős őrizet alatt tartják őket. A házat, amelyben fogva tartották a magyarokat, tíz francia felfegyverzett katona őrizte. Egyik éjjel Wathay kikéredzkedett a kamoraszékre.(WC mellékhelyiség a mai szóhasználat szerint) Ott kérésére a katona az egyik lábáról levette a vasalást, és magára hagyta. Röviddel később egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a kamoraszék ajtaját és elkapta a strázsát, aki fojtogatás közben hangosan sikítozni kezdett. Kénytelen volt elengedni, de a kardját felkapva, sántikálva egy másik ajtón keresztül kiszaladt a helyiségből. A megbeszélés szerint a többiek is jöttek volna utána, de a túlerő láttán csak egy István nevű katona követte. Az őröket kerülgetve a város utcáin megbújva szaladt, ahogy csak bírt. Mikor lerázta magáról az üldözőit, útját a Borsosgyőr irányában lévő bástya felé vette. Szerencsére ismerte a terepet, ezért tudott viszonylag gyorsan megmenekülni az üldözői elől. Hátra – hátranézett hogy még követik – e  a franciák, de a nagy sietségben még azt sem vette észre, hogy  István is elmaradt tőle.

        Mikor kiért a bástya mellé, ahol vége volt a véd műveknek, egy pillanatra megtorpant, majdnem lezuhant a mélybe. Átvillant az agyán, hogy most mit tegyen. Ugorjon le, vagy várja be az üldözőit és adja meg magát? A magyaros virtus azonban mindennél erősebb volt nála. Mivel kötele nem volt hogy leereszkedjen a várfalon, az üldözői is közel jártak, cselekednie kellett. Ott állt a vár fokán, amikor a franciák puskái ropogni kezdtek. A golyók pedig fütyültek a füle mellett, két golyó pedig még a kurta dolmányát is átszakította, de szerencsére nem sebesítette meg.

 -Istenem segíts! – kiáltotta, azzal a mélybe vetette magát.

Egy hatalmas csobbanással beleesett a vár alatt lévő csatornába és elmerült. Rövidesen felrúgta magát a víz színére és úszni kezdett a túlpart felé. Mire az üldözői a várfalra értek, már lőtávolon kívül volt. A franciák ezért meg sem próbálták követni az általa elkövetett módon, a puskagolyók pedig így már nem tudtak kárt tenni benne.

        Csodálatos megmeneküléséről életrajzában így emlékezett meg: „Így azért mikoron az Úristen csuda  nagy vakmerő próbálásom által kivitt volna, Marcaltőre  juték, az holott elvágatám az vasat az fél lábomrul is, mivel Pápán csak féllábomat szabadéthattam vala el, és onnand indulék szegény feleségemet megkeresnöm.”

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2000. 04. 19.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A Fácán Vendéglő Bakonyszentkirályon

A CSAPRAVERT VIZESHORDÓ

 

 

     Szülőfalumban van egy kocsma, amelynek „Fácán” az elnevezése. Nagyon jó fekvése van, mert a falu közepén épült nagyon régen. Közelségében áll talán kétszáz méterre a református templom, ahonnan Istentisztelet után az Igével feltöltött, de torokilag az éneklésben eltikkadt atyafiak is tudják szomjukat oltani. Történetem idején a vezetője egy agronómus volt, aki jobbnak látta itt kamatoztatni mezőgazdasági szaktudását. Talán úgy 20 évvel ezelőtt, vagy régebben, ebben a műintézményben pincérként dolgozott az unokaöcsém. A kocsmának megvolt a megszokott törzsközönsége, mindenkiről tudta hogy mit szokott inni és kérés nélkül vitte asztalhoz az italát, ha meglátta belépni az ajtón. Volt ott mindenféle rövidital, palackozott és csapolt bor, sör egyaránt. Egyedül az olyan vendég nem volt annyira kedves, aki betévedve szódával szerette volna a szomját oltani.

    Mint tudjuk, ilyen helyeken nincs olyan, hogy részeg ember, akit azért nem szolgálnának ki, mert sokat ivott. A fizetővendég mindig kedves, az üres zsebűre fogják rá egy idő után, hogy ittas egyén. Hitelt csak olyan ember kaphatott, aki megfelelő kapcsolatban volt Lajos bácsival, a tulajjal, illetve akkor még nem magán intézmény volt, hanem az ÁFÉSZ volt a gazdája. Egyszóval a vezető kegyén múlott, ha valaki hitelbe is berúghatott. Természetesen a bor minősége annak arányában lett egyre jobb, ahogyan emelkedett belső nyomása a vendégnek.

     A kocsma törzsközönsége között előfordult mindenféle ember, a Tsz kocsistól kezdve pedagógusig, vagy az üzemi munkásig, tisztviselőig bezárólag. Itt nem volt férfi soviniszta szemlélet, mert ide olyan hölgyek is rendszeresen jártak, akik padló alá tudták inni a férfinépet, ha nagyon belelendültek a tréningbe. Kocsmánk utca felőli falára a cégtáblára fel volt festve a név, innen tudhatta minden betérő idegen, hogy a „Fácán” – vendéglőben jár. Akkoriban és ma is az a neve, de helyben mi csak kocsmának tituláltuk. A vendégek itt szomjoltás közben nemcsak beszélgettek, hanem kártyázhattak, sakkozhattak is, akinek kedve volt hozzá, vagy partnert talált ehhez.

      Mára ez a régi szokás is feledőbe merült, inkább csak szomjat oltani és beszélgetni járnak be az emberek. Érdekes, mert nem mindenki szeret ott ücsörögni, mert a nagy hangzavarban nem érzi jól magát, de egy korsó sörre, egy felesre, vagy egykét pohár borra megáll a pult előtt. Gallér alá löki, aztán már megy is tovább a maga útján. Törzsközönsége azonban mindennap időt és fáradtságot nem kímélve megadja a módját annak, hogy jól érezze magát. Ennyi előzmény után kanyarítsuk vissza a történetem fonalát oda, ahonnan elindultunk.

-Laci szaladj hátra, mert megérkeztek a szállítók! – szólt oda a főnök az unokaöcsémnek. A pincér még befejezte legutolsó vendégének kiszolgálását, majd hátrament az udvarba hogy a Veszprémből jövő italszállítóktól átvegye a legújabb hordókat. A papírokat aláírva, mindenki ment a maga dolgára. A hordók ott sorakoztak a raktárban. Egyiket odavitte a pult alá és csatlakoztatta a csapoló rendszerhez, majd egy próbaeresztést végezve meg akarta kóstolni. Maga sem vetette meg a jóféle borocskát, de keze félúton megállt a pohárral, amibe bele akart kóstolni, majd elordította magát:

-Lajos bácsi jöjjön ide gyorsan!

-Mi van gyerek mi a fenét ordibálsz? – jött elő gazduram a hangos kiáltásra.

 -Kóstolja meg ezt a bort, aztán majd megérti, hogy miért háborgok!- azzal feléje nyújtotta a poharat. A kiérdemesült mezőgazdász maga elé tartotta, majd tüzetesen megvizsgálva, szagolgatva elrikkantotta magát:

-Azt a jó K… a I… nit annak a csavargó bandának! Már megint átvertek bennünket, hisz ez tiszta víz! Na megálljatok csak! Laci hívd fel gyorsan a szállító céget, mert mindjárt széjjelrobbanok!- azzal töltött magának egy kupica konyakot, mert ezt nem lehetett száraz torokkal megemészteni.

     Akkor még nem voltak mobiltelefonok, ezért várni kellett, hogy visszaérkezzenek a szállítók Veszprémbe a telephelyre. A lerakat vezetője kérdőre vonta a csapatot, majd visszatelefonált békéltető hangon szólva feldühödött kocsmárosunknak:

-Lajoskám ne csinálj botrányt kérlek! Egy órán belül személyesen lemegyek hozzátok és elintézzük a dolgot. Addig is nyugodj meg ha lehet! – azzal letette a telefont.

-Ne csináljak, ne csináljak! – dohogott felháborodottan. -Mit csináljak? Örüljek neki, hogy egy hordó tiszta vízzel akartak átverni bor helyett? Laci! Nézzük át a többit is, hátha van még közöttük több is!- Tüzetesen átvizsgálták a többi hordót, de szerencsére csak az - az egy volt kakukktojás, amit véletlenül szúrt ki a pincér, mikor csapra verte.

     A lerakat vezetője valóban elég gyorsan megérkezett Veszprémből és sűrű bocsánatkérések közepette kért elnézést a hiányosságért. Ami ezután történt, az azt hiszem megrengette a borívó törzsközönség, hordós borból készült fröccs, vagy tiszta kimért borba vetett bizalmát. Mint minden bizalmas ügy, egy idő után ez is kiszivárgott. Kiküszöbölte a szállító úgy a csorbát, hogy a tiszta vizes hordóba belerakott három, vagy négy darab nagyméretű tablettát ezekkel, a szavakkal:

-Lajoskám! Egy óra múlva újból csapra verheted a hordót, elkészül a príma borocska.- Azt már nem idézem, hogy mi volt a viszontválasza a kocsmárosnak, mert a nyomdafesték nem bírná el szavait. Mikor elterjedt az eset híre a környéken, sokáig emlegették azt a már klasszikussá vált mondást, ami a rendszerváltás előtt szokásos volt bizonyos körökben: „Ez egy olyan szocialista bor, amely független a tőkétől.”

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 15

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szülőházam Bakonyszentkirályon

GRÓFI EBÉD A PARASZTPORTÁN

 

 

      7 – 8 évesen azt hiszem még sok mindennel nem voltam tisztába akkor, amiknek a jelentőségét talán csak évtizedek multával fogtam fel igazán. Mit tudtam én akkor grófokról, hercegekről, bárókról, hiszen egyrészt abban az időben az oktatáspolitika is agyonhallgatta őket, másrészt a szerepük teljesen leértékelődött már. Az ötvenes évek időszakát éltük, akkor gyerekeskedtem testvérbátyámmal együtt egy szegény paraszti családban, Szülőfalumban Bakonyszentkirályon. A Szüleim pár hold földön gazdálkodtak, ami a megélhetéshez épphogy csak elég volt. Nyaranta Édesapám hajnalban többedmagával elindult egy kis elemózsiával a tarisznyájában át a Zörög oldalon (az egyik nagy hegy a Cuha völgye irányába Porvacsesznek felé a falun kívül.) Ott volt egy kőbánya, ahol verítékezve, komoly fizikai igénybevétellel törték a kirobbantott követ, majd délután ugyanezen az útvonalon hazamentek. Pár falatot bekaptak, majd ki a földekre és estig folyt a mezőgazdasági munka. Ezt nevezték akkor kétlakiságnak, amikor látástól – vakulásig, muszáj volt dolgozni a család megélhetéséért.

       Télen annyiban változott csak a helyzet, hogy a mezőgazdasági munka ekkor álmát aludta, de a parasztnak meg kellett élnie valahogy. Nyáron annyi tartalékot nem tudott gyűjtögetni, hogy kitartson, ezért más lehetőség híján az erdőbe jártak ölfát vágni. Az sem volt könnyű munka, hisz akkor még nem voltak modern könnyű motorfűrészek, hanem a hagyományos kézifűrész és fejsze, faékek, később pedig az ormótlanul nagy, kétemberes motorfűrészek is megjelentek a színen. Este fáradtan ették meg a vacsorát, letisztálkodtak és reggel kezdődött minden újból. Édesanyámra a házi teendők maradtak, az apró állatok etetése, tehenek fejése, veteményezés stb. Természetesen a nagyobb jószágok etetése és a takarmány előteremtése, kaszálás is Édesapám reszortja volt. Barátkozásra elég kevés idő maradt, de egy életre szóló viszony, ha kialakult az emberek között, akkor azt nem lehetett megkérdőjelezni. Úri körök ritkábban közeledtek a paraszthoz még akkor is, ha hivatalosan ekkor már demokrácia volt, ahol mindenki egyenlően részesült a javakból. Az egykori előkelőségeket kisemmizték, örültek, ha itthon maradva valamiből megéltek.

       A sors kegye folytán Édesapámék bensőséges viszonyt alakítottak ki az Eszterházy grófok gézaházi ágával, akiknek a családjában a legendás Batthyányi grófok is szerepet játszottak a történelem során. Ennek a családnak egy kis csoportja a II. világháború után kisemmizetten, kevés kis vagyonkájával odaköltözött egy kicsinyke parasztházba, a falunkba. A költözködésben már nem tudom hogy milyen módon, de Édesapámék is segítkeztek. A segítségből egy hosszú évtizedekig tartó mély baráti kapcsolat alakult ki mindaddig, amikor 1956 – ban kidisszidáltak külföldre családjukkal. A levelezés is még nagyon sokáig tartott közöttük. Magam is jól emlékszem még gyerek fejjel rájuk. Ittlétükkör annyira jó viszony volt részükről a családunkkal kapcsolatban, hogy sokszor kölcsönösen is egymás vendégei voltak, voltunk.

      Évekig beszédtéma volt nálunk, amikor legelőször látták vendégül a szüleim a „grófékat”. Édesanyám már napokkal előtte készülődött, hogy megfeleljen az elvárásaiknak, gondolta Ő. El sem tudta azt képzelni, hogy milyen lesz velük vendégként leülni egy asztalhoz, valahogy „méltóságon alulinak” – tartotta, tartották Édesapámmal együtt. Mit keres egy gróf egy szegényparaszt portáján még akkor is, ha már ők is ugyanolyan körülmények között éltek, mint mi. Azt is tudni kell, hogy nagy műveltségű emberek voltak, akiktől sok szép könyvet kaptunk, jómagam is, ajándékba. Nagy érdeklődéssel olvasgatták Édesapám parasztlíráját, amely akkor már viszonylag szélesebb környezetben is elterjedt, hisz először 1935 – ben jelentek meg versei egy Parasztíró antológiában. Később aztán folyóiratokban, verses füzetekben, később kötetekben is.

      Édesanyám híres főzőasszony volt, akit rendszeresen hívtak lakodalmakba is szakácsnőnek, éppen ezért kisujjában volta tudomány, mégis nagyon tartott az előkelő vendégek érkezésétől. Vajon ízlik – e nekik majd a főztje, hogyan tudnak majd velük elbeszélgetni, hisz egy ebéd közben sok mindenről szó esik, nemcsak a falusi munkákról. Később már csak megmosolyogták Édesapámmal együtt a felesleges aggódást, mert minden várakozásukat felülmúlta a „grófék” - látogatása. Tulajdonképpen az ebéd egyszerű volt, mégis fenséges. Azt hiszem azóta is, hogy az aranysárga húsleves olyan finom volt, hogy ilyet talán még Eszterházyék szakácsa sem főzött egykor. Az edények sem voltak herendi porcelánból, hisz nekünk csak Édesanyám elnevezése szerint”bablisztből” – készült tányérjaink voltak. A kések és villák, kanalak is az akkor szokásos alumíniumból készültek.

      Ételízesítő, hol volt még akkor? A húsleves olyan tyúkból készült, amely még nem volt ugyan öreg jószág, de már megfelelő sárgás zsiradék volt rajta, ami gyöngyöző szép színt adott neki. A zöldség megtermett a házikerben, megfelelő mennyiségben főzte azt is bele Édesanyám. A só és egyéb szegényes fűszerek és az említettek együtteséből meseszép színű és ízű leves gőzölgött a tálban. Megkezdődött az ebéd. Szótlanul kanalaztuk a levest, majd a következő fogást tálalta Édesanyám. Fiatal rántott csirkét hozott burgonya körettel, melléje házilag termesztett uborkából készült savanyúságot hosszában felszeletelve. Mikor mindenki szedett a tálakból, a Szüleim várakozó álláspontra helyezkedtek. Ugyanis fel volt adva a lecke: Hogyan kell, illik a csirkehúst megenni? Mi természetesen egymás között megszoktuk, hogy kézzel fogva rágjuk le a csontokról a finom falatokat, de vajon „gróféknál” – mi a szokás? Megkönnyebbült mosollyal, fellélegezve nyúltak, nyúltunk mi is a rántott hús után, amikor vendégeink is kézzel fogták, meg és enni kezdtünk. Marietta grófnő észrevette a tétovázásunkat előtte, mert mosolyogva hangosan így szólt:

-Bálint bácsi Kedves! A csirkehúst, azt mi is kézzel fogjuk meg evés közben, mert evőeszközzel nem lehet rendesen megenni. Ne zavartassák magukat, ezt így szokás! – azzal jóízűen enni kezdett. A következő percekben csak az élvezkedő nyelvek, szájak mozgását lehetett látni.

     A második fogás végeztével Anyám legendás rétesei kerültek sorra. Azoknak az omlós mákos, almás és túrós réteseinek nem lehetett ellenállni. Persze valamivel le is kellett öblíteni az ebédet, ezért a gyermekek kivételével,(mi házi málnát ittunk) a szőlőhegyen termett saját bor lett felszolgálva, amit Édesapám kínálgatott nagy szeretettel. Ebéd után pedig még órák hosszat folyt a barátságos beszélgetés a kecskelábú asztal körül, amit éppen tőlük kaptunk ajándékba a költözködéskor. Az asztal még nagyon sokáig szolgálta a családunkat, ma már tönkrement és a kamrába van kitéve emlékül a szép napokra. Így történt a nevezetes nap, amikor grófi ebéd volt Bakonyszentkirályon, egy paraszt portán

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 06. 10

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

FŐNÖK! SZÁRAZAK A FALAK!

Amikor én rövid ideig „vízvezetékszerelő” voltam

 

 

      Az a bizonyos rendszerváltás, ami történt 1989 – 90 fordulóján, tudtommal nagyon sok ember sorsát, további jövőjét alapvetően befolyásolta, meghatározta. Ez a változás sajnos engemet sem kerülhetett el. A munkahelyem megszűnt, új után kellett nézni. Több szakképesítésem is lévén, először másfél évet a közeli Dudaron a Bányaüzemnél külszíni Tűzvédelmi felügyelőként dolgoztam. Egy idő után azonban a főmérnök kitalálta, hogy nem kell ide képzett szakember, rá lehet ezt bízni másra is egyéb beosztása mellett. (Mellékesen jegyzem meg, hogy nemcsak képesítés, hanem nyolc év üzemi gyakorlat is volt a tarsolyomban) Később derült csak ki, hogy velem kezdődött a műszaki gárda leépítése, később a bányaüzem is becsődölt, mikor megszűnt a szén kitermelése. Természetesen egy csomó ember munkanélkülivé válva utcára került egy olyan körzetben, ahol a szomszédos falvakból nagy létszámban jártak ide dolgozni.

      Fel volt adva a lecke hogy most mitévő legyek, hisz a környék nem dúskált a munkahelyekben. Sem szakmai, sem betanított és segédmunka tekintetében kevés keresgélnivalója volt az embernek ebben az időben. Mint tudjuk, munkanélküli segélyből sem akkor nem lehetett, de manapság sem lehet megélni, az éhenhalástól azonban meg tudja menteni az embert, ha beosztja azt a keveset. Sokat gondolkodtam akkoriban azon, hogyan tovább! Mit csináljak? Érdemes volt ezért tanulni, érettségit szerezni munka mellett, több szakmát is elsajátítani és hasonlók. Sajnos, nagyon okosakat nem tudtam kitalálni az említettek miatt. Vállalkozni nem tudtam tőke nélkül sem, még ha ötlet szinten el is jutottam erre a gondolatra. Mi a fészkes fenét tegyek?

      Egyik este már éppen vacsorához készülődtem, amikor csengettek az ajtón. Egy régi kedves barátom jött, aki mikor helyet foglalt, a következő ajánlatot tette:

-Idefigyelj Bálint!

Ugye tudod, hogy nekem vízvezeték szerelő az eredeti szakmám?

-Persze hogy tudom, hisz annakidején mikor öreg fejjel jártunk a dolgozók gimnáziumába, elégszer szót ejtettünk róla.(A húgával, Olgával és Pistával együtt végeztük el a gimnáziumot Veszprémben 1978 – ban levelező tagozaton)

-Kiváltottam az ipart, de kellenének segíteni emberek a munkához, mert Veszprémben megcsíptem egy jónak tűnő üzletet. Tömbházakban kell a hideg vizes főnyomó vezetékeket műanyagról rézre kicserélni, valamint a vizesblokkokba (konyha, fürdő, WC,) vízórákat felszerelni.

-Pityukám! Hisz én azt sem tudom, hogy eszik – e vagy isszák a vízvezeték-szerelést, hisz vasesztergályos vagyok eredetileg.

-Nem tesz semmit. Van neked műszaki érzéked ezekhez, én biztosan tudom. Megtanítlak pár nap alatt azokra a műveletekre, amiket ott kell majd végeznünk. Úgy tudom most éppen híján vagy a munkának úgyis. Vállalod?

-Oké meggyőztél. Valóban most nagyon is kellene a munka, mert üres a bukszám. Mikor kezdünk, és mit vigyek?

-Egyelőre még nem vagyok nagyon felszerszámozva erre a nagy munkára, ha tudsz, hozzál pár darab villáskulcsot és csavarhúzót, fogókat, ha van. Természetesen olyan ruhába öltözz, amit nem sajnálsz elkoszítani. Holnap reggel hat körül jövök érted. – Ebben maradtunk. Örültem is a melónak, meg kicsit tartottam is tőle. Új szakma, ismeretlen alkatrészek, de a feladat az kihívás volt a számomra.

    Másnap reggel már készen állva vártam barátomat, aki a viharvert Barkas gépkocsijával beállított. Menetközben még a szomszéd faluban felszedtünk egy szakképzett szerelőt előtte Zircen is páran csatlakoztak hozzánk. Elindultunk Veszprémbe a Haszkovo lakótelepre, az új meló helyszínére. A Főnök (Pista) elment a Lakószövetkezethez elkérni a bejárati kulcsokat, azután a számunkra műhelyként rendelkezésre bocsátott földszinti helyiségbe bepakoltuk az anyagokat és szerszámokat. Megbeszéltük, hogy egy nap alatt csak egy lépcsőház lakásaiban végezzük el a munkát, mert addig el kellett zárni a bejövő főcsapot, amíg a munkával teljes egészében nem végzünk. Számítások szerint ez eltarthat akár a késő esti órákig is, főleg hogy az elején még senki nem tudta, milyen ütemben tudjuk majd végezni az elvállalt feladatot.

      Megkezdődött a munka. Párokra elosztva, elkezdtük a lakásokba való bejutást. A lakók előzőleg ki voltak értesítve, ezért mindenhova be tudtunk menni. A bejövő műanyag hideg vizes fővezetékeket legelőször is az aknákban elfűrészeltük és eltávolítottuk, majd a pinceszinttől kezdve elkezdtük felfelé egymásra építeni helyette a rézcsöveket. Természetesen az alsókat ki kellett tágítani, hogy a következőt beleültetve meg lehessen forrasztani. Talán egy hétig a forrasztást még nem vállaltam, mert nem ismertem a technikáját. Előkészítettem ugyan, ahogyan megmutatták a szakik, de a forrasztást az végezte, akinek gyakorlata volt ebben. Mi annakidején a vasesztergályos szakma elsajátítása közben ilyent nem tanultunk. Viszonylag elég hamar megtanultam azokat a fogásokat, amik kellettek az itteni műveletekhez. Mikor a főnyomó vezeték már felért a legfelső emeletre, akkor elkezdtük az új bekötéseket a vizes blokkokba. Ott is természetesen mindent rézcsővel csináltunk a csatlakozó elemeivel együtt. Ezeknél volt igazán szükség a forrasztási tudományra, amit szintén megtanultam. Nem volt mindegy hogy a kis gázpalackhoz csatlakoztatott forrasztópisztolynál mekkora lángot alkalmaztunk, vagy mennyi ideig melegítettük a csatlakozó elemeket. Egyszóval eleinte nem annyira volt esztétikus az én forrasztásom, de azért a célnak megfelelt. A lényeg az volt, hogy jól összekösse, és ne folyasson. Mikor mindenhol bekötöttük a vízórákat is és szemre rendben találtatott, akkor jött a próba.

     Minden lakásba bement egy ember, az egyikőnk pedig lent, a főcsapot megnyitva ráeresztette az új vezetékrendszerre a vizet.  Ha hatalmas ordítást hallottunk, akkor baj volt. Tudniillik ha hibás volt a forrasztás valahol, mint ahogyan mondják, orrán, száján dőlt a víz és elárasztott mindent a lakók „nagy örömére.” Természetesen ilyenkor villámgyorsan elzárni a főcsapot, azután jól kiszárítani a forrasztópákával, újból szabályosan ki kellett javítani a hibát. Szerencsére azért nem olyan sűrűn fordult elő, mert ez késleltette az aznapi műszak befejezését. A gyakorlatlanság miatt éppen ezért, az első nap éjféltájban végeztünk a lépcsőházban a munkálatokkal.

      Másnap már az előző nap hiányosságait figyelembe véve kezdtük a munkát. Előkészületek után megreggeliztünk, majd sorba bekopogtunk a lakásokba. Nyár volt, iszonyatosan bemelegedtek a lakások ilyenkor. Trikóra levetkőztünk, gyötört bennünket a szomjúság, mert a magunkkal hozott „hűtővíz” bizony hamar elfogyott. Nemcsak a lakók, de ilyenkor magunk elől is el volt zárva a víz, bizony sok folyadék elpárolgott belőlünk munka közben. Itt tanultam meg a vízvezeték szerelők harci kiáltását, amely imigyen hangzott, máig nem felejtettem el:

 

„FŐNÖK! SZÁRAZAK A FALAK!

 

     Természetesen ez vízvezeték szerelő magyarul azt jelentette, hogy piszkosul megszomjaztunk, vizünk elfogyott, illetve olyan száraz a torkunk, hogy még a házigazda sem szán meg bennünket valami jóféle itókával. Jót mosolyogtunk olyankor, amikor a háziak közül valaki nem értvén a célzást, megszólalt, hallva a beszélgetésünket:

-Nem szárazok a falak, hiszen sokszor inkább az a baj, hogy télen sem tudjuk rendesen kifűteni a lakást.- Persze nem mondhattuk azt, hogy mire célzunk, kivéve, ha ismerősnél dolgoztunk. Na, akkor meg az volt a baj, hogy lelassult a munka a túlzott torok szárazságmentesítéstől. Így teltek a napok féléven keresztül azon a lakótelepen, ahol a mélyvízbe bedobva próbáltam elsajátítani a vízvezeték szerelő szakma alapjait. Persze soha nem lett belőlem az, arra azonban jó volt a tanulás, hogy minden apró – cseprő itthoni vizes problémához már nem hívom el a szerelőt. Másfél év után elváltak az útjaink, mert a vízóra mizéria elmúltával le kellett csökkentenie a létszámot Pistának, ezért tőlem is érzékeny búcsút vett. Barátságunk azonban az óta is tart. Mikor néha összefutunk a városban, hamiskásan megjegyzem a legendás mondást:

 

FŐNÖK! SZÁRAZAK A FALAK!

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Zirc. 2007. 07. 27

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

AZ ORGONA ILLATA

Szelence, te gyönyörűséges

 

 

  Bakonyszentkirályt tartom Szülőfalumnak még akkor is, ha papírforma szerint a Veszprém megyében lévő Zirc Kórházában láttam meg a napvilágot. Ráadásul nem is akármilyen körülmények között. Drága Édesanyám olyan izig vérig parasztasszony volt, akinek még az áldott állapotában is megvoltak az otthoni, ház körüli teendői. Olyat nem ismertek, hogy veszélyeztetett terhes, vagy kíméletes, könnyű életmód, munka, mert mindenkinek megvolt a maga feladata a ház körül. Éppen egy vödör vizet vitt a kútról, amikor megbotlott és elesett. Ennek az lett a következménye, hogy elfolyt a magzatvize. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Édesapám otthol volt és oda tudta hívni a jóságos Hudák Doktor Urat, aki három község Körzeti orvosa volt. Mikor megvizsgálta, szólt Édesapámnak: „Bálint! Gyorsan fogják be a Sanyi lovait (Édesapám bátyja és neki voltal lovai és kocsijuk, nekünk csak teheneink és szekerünk) és vigyék be Irénkét Zircre a Kórházba, mert szülni fog. Úgy is történt és én nyolc hónapra születtem meg a rendes kihordási idő előtt egy hónappal.

   Történetem szempontjából ennek a mozzanatnak tulajdonképpen nincs jelentősége, csak annyi, hogy olyan parasztportán töltöttem a gyermekéveimet, amelynek minden Évszakban megvolt a maga szépsége, gyönyörűsége. Édesapám mehonosított az udvarunkban Hóvirágot, Tőzikét, Gyöngyvirágot, Kéknefelejcset, Fenyőfát, Páfrányt, Rózsát, Szekfűt, Lila és fehér Akácot, fehér és lila Orgonát (felénk szelencének hívják ma is), nem beszélve a különféle gyümölcsfákról. Mikor Tavasszal virágbaborult az udvar, számomra mindennél szebb látványt nyújtottak. Az illatuk állandóan körüllengte a portánkat és elnyomta az egyébként minden falusi udvarban terjengő háziállatok és végtermékük jellegzetes szagát.

   Ilyenkor már javában kellették magukat az Orgonák, amelyek a szezonban számomra talán az egyik legszebb virág képét örökítették meg az emlékezetemben. Most, hogy Szülőfalumtól távol élek az Alföld Gyönyszemében Gyulán, újból felidéződnek ezek a számomra meghatározó emlékek. Szerelmemnek van egy öröklött kis háza egy takaros udvarral, hátsó kerttel, nem beszélve az utcafronton lévő sövénnyel és különféle virágokkal az árok parján és a kerítés mellett.

    Különösképpen megörültem, mikor az Orgona elkezdte a szárnyát bontogatni és tegnapra már teljes pompájában szórta szét a szépségeit a ragyogó napsütésben. Illata számomra visszahozta az ifjúságom szép emlékeit, amikor a kert ápolása mellett Szerelmemmel az éppen aktuális kerti munkálatokat végeztük. Odamentünk és beszívtuk a finom illatát, miközben megtöröltük verejtékező homlokunkat.

Orgona, Te Csodás, Gyönyörűséges!

 

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

 

Gyula. 2013. 04. 30. Kedd délelőtt 9:42

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------